A háborús film, amiben filozofálnak

Az biztos, hogy Terrence Malick munkája megosztja a nézőket, hiszen van, aki minden idők egyik legjobb háborús filmjének tartja, van, aki üres művészfilmes filozofálgatásnak. Hol az igazság?

Terrence Malick egy élő legenda, ugyanakkor a legfurcsább amerikai rendezők egyike. Pályafutását forgatókönyvíróként kezdte, majd a Sivár vidék (1973) című filmjével robbant be a köztudatba, a Bonnie és Clyde legenda újraértelmezésével. Ezt a követte a Mennyei napok (1978), majd röpke 20 évig nem rendezett filmet, és rejtély, addig mit csinált, de Az őrület határán (1998) aztán nagyot szólt. James Jones önéletrajzi elemeket is tartalmazó regényét vitte vászonra – amelyet már 1964-ben is megfilmesítettek, nem túl emlékezetes módon – a guadalcanali hadjáratról.

Guadalcanal az ún. Salamon-szigetek része a Csendes-óceánon, és itt aratták az amerikai csapatok első komoly győzelmüket az addig diadalmasan előrenyomuló, sikert sikerre halmozó japánok felett. Az amerikai partraszállás meglepetésként érte az ellenséget, akik csak kevés katonát állomásoztattak a stratégiai fontosságú szigeten, és azok is éppen egy olyan kifutópályát fejeztek be, amit aztán az amerikaiak használtak. A következő hónapok véres, gyakran átláthatatlan harcokat hoztak, és ezt örökítette meg Jones, majd Malick, aki elsősorban arra koncentrált, hogy megmutassa azt az elképesztő kontrasztot, ami a paradicsomi szépségű, buja növényzetű sziget és a háború pokla között feszül. Ennek köszönhetően csodásan megkomponált képeken láthatjuk az idillt, amit a harcok szétdúlnak, tanúi lehetünk a szeretteik után vágyódó katonák ábrándozásainak, és persze belekóstolhatunk magába az ütközetbe.

Ilyen szétszakadozott tempót pedig korábban egy háborús film sem engedett meg magának, hiszen a zsánernek megvannak a maga jól ismert fordulatai, de Malick magasról tett erre. A rendező jó eséllyel már a forgatás előtt megkattant, menet közben átírta a forgatókönyvet – Adrien Brody még a premier napján is úgy tudta, ő a főszereplő, pedig csak pár sora maradt meg  -, kidobta Hans Zimmer filmzenéjének zömét, A-kategóriás sztárok egész sorának vágta ki az összes jelenetét, saját producereit kitiltotta a bemutatóról is, amire végül ő maga sem ment el. Nem csoda, hogy Az őrület határán 7 Oscar-jelöléséből egyetlen egyet sem váltott arany szobrocskára, míg a szintén 1998-ben készült „konkurens” Ryan közlegény megmentése szénné nyerte magát.

Pedig Az őrület határánban megcsillan a zsenialitás, és hajlandó olyasmit is megmutatni, amit a legtöbb háborús film messze elkerül. Az amerikaiak azért indítanak frontális támadásokat, iszonyú veszteségeket szenvedve, mert az ezredesük előléptetést szeretne, látjuk, hogyan roppannak össze veterán katonák, és azt is, amikor a tapasztalt őrmesterrel ügyetlenségből saját kézigránátja végez. A rendező olyan fiatal tehetségek egész sorára osztott fontos szerepet, mint Jim Caviezel, Adrien Brody, Ben Chaplin vagy Jared Leto, akik valóban hitelessé tették a közkatonák küzdelmeit, és amikor jó a film, akkor nagyon jó. Akkor is, amikor a sziget fájdalmas szépségét mutatja, akkor is, amikor a harcot látjuk. A hegy tetején található bunkerek bevétele például az egyik legjobb a filmes csatajelenetek közül.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu