A lány meg a gyerek a hasában

  • Vízer Balázs

Az új Tarantino-filmben is emlegetik Roman Polanski klasszikus pszichohorrorját, ami úgy tud igazán félelmetes lenni, hogy mindenki mosolyog hősnőnk körül, akiben valaki vagy valami növekszik.

Azt állítani egy ajánlóban, hogy az 1968-as Rosemary gyermeke egy modern filmklasszikus, egész pontosan modern horrorfilm klasszikus, egyrészt nyilvánvaló evidencia, egy, szinte mindenki által ismert tény majdnem felesleges ismételgetése, másrészt egy enyhén nagyképű kinyilatkoztatás. Mert egy film nem azáltal lesz klasszikus és örök érvényű, mert több mint 50 évvel ezelőtt nagy siker volt, és a mai napig is szereti kitenni a plakátját – valóban elképesztően szép, egyszerre melankolikus és baljós plakátja van -, hanem azért, mert még ma is érvényes a formanyelve, a témája és az üzenete, mert ma is jó megnézni.


Roman Polanski legismertebb és persze legelismertebb Amerikában készült filmje valójában a rendező „lakáshorror” trilógiájának záródarabja – a másik kettő az Iszonyat (1965) és a Zsákutca (1966) -, amelyet a műveit mindig különböző konspirációk alapján író Ira Levin regénye alapján készített. A történet hőse a címbeli Rosemary és Gus, fiatal házasok, akik új New York-i otthonukba költöznek be, egy kellemes, Central Park melletti társasházba. Szomszédaik - a középkorú Minnie és Roman Castevet - barátságosak, bár nagyon titokzatosak. Rosemary hamarosan megtudja, hogy gyermeket vár. Boldogsága nem ismer határokat, de az öröm nem tart sokáig. Egyre tisztábban rémlik fel előtte egy borzasztó álom emléke - mintha egy sátáni bestia erőszakolta volna meg. Hasán titokzatos karmolás nyomok jelennek meg és a szomszédból - ahová munkanélküli színész férje egyre gyakrabban jár át - különös hangok szűrődnek át.

És mindez lassan, mai szemmel nézve talán túlságosan is lassan épül fel, hosszú, vágatlan snittekkel, de olyan magabiztossággal, könyörtelenséggel és elkerülhetetlenséggel, hogy ez most, 2019-ben nézve és hátborzongató, különösen azért, mert a Gonosz annyira lefegyverző. Nyájasan mosolygó, barátságot, kényelmet, jobb karriert, és megannyi mást ígérő kísértés, aminek a férj – a zseniális John Cassavetes, aki egyáltalán nem tudott kijönni Polanskival – nem is tud ellenállni, így hősnőnk végül magára marad. És ez a hősnő teszi különlegessé a filmet, az egyszerre törékeny, zavarodott, modern és vagány lány, akit nyilván nem véletlen szemeltek ki egy különleges „küldetésre”. És nem véletlen, hogy Mia Farrow a házasságát tette kockára a szerepért, amiért Oscart remélt – Frank Sinatra be is adta a válást még a forgatás alatt, de az Oscart végül az egyik mellékszerepet játszó Ruth Gordon kapta meg, ami kicsit igazságtalan volt, de Rosemary alakja így bevonult a filmtörténetbe.

Merthogy Farrow finom vonásai, boci szeme és elhíresült Vidal Sassoon frizurája – ami az eredeti regényben is fontos szerepet kapott -, olyan hősnővé teszik, ami nem csupán a horror, de a klasszikus dráma és a művészfilm területén is tökéletesen hiteles. És a Rosemary gyermeke különlegessége, hogy nem csak egy műfajon belül képes mozogni, hanem azoktól majdnem függetlenül létezik. Külön érdekessége a filmnek, hogy a forgatás jórészt abban a New York-i épületben - a Dakota házban - zajlott, amelyben néhány évvel később John Lennon lakott, és amely előtt az egykori Beatles-tagot meggyilkolták. Valamivel később készült egy folytatás is, a Look What's Happened to Rosemary's Baby (1976), amely Rosemary immár felnőtt gyermekével foglalkozik, aki képtelen megbirkózni a rábízott küldetéssel – de inkább el sem készült volna.