Habár 2014-ben, David Fincher Holtodiglanjának köszönhetően Flynn egy csapásra robbant be a köztudatba, addigra a sötét házastársi bűndráma mellett készült már két másik regénye is, amelyek épp annyira kiválóak, mint a későbbi, 2012-es mű. A 2006-ban megjelent, debütáló Éles tárgyakban és a 2009-ben kiadott Sötét helyekben az írónőt még nem a párkapcsolatok eltorzult működése foglalkoztatta: az Éles tárgyaknak és a Sötét helyeknek is egy-egy olyan fiatal nő a főhőse, aki egyszerre küzd saját, belső démonaival és a kívülről, egészen pontosan a családból, a családtagok irányából érkező múltbeli vagy aktuális fenyegetéssel.

Az Éles tárgyakban egy Camille Preaker nevű riportert ismerünk meg, aki személyes problémái mellett főnökétől – akivel amúgy baráti viszonyt ápol – azt a megbízatást kapja, hogy látogasson haza szülővárosába, egy Wind Gap nevű, Missouri-beli porfészekbe, mivel ott vélhetően egy sorozatgyilkos garázdálkodik, aki egy 13–14 éves lányt meggyilkolt, egy másikat pedig elrabolt. Mivel Camille hosszú évekkel ezelőtt elköltözött otthonról, és korábban nem véletlenül nem látogatott haza, kiküldetése és találkozása rég látott családtagjaival (rideg anyjával, Adorával, indifferens mostohaapjával és számára szinte teljesen ismeretlen kiskamasz féltestvérével, Ammával) felér egy élve boncolással.

A főhősnő lelkében ugyanis feltépődnek a régi sebek, és felidéződik a kisvárosból való távozásának és családjával való szakításának elsődleges oka: szeretett húga, Marian rejtélyes betegség következtében, kamaszkorában történt halála. Camille utazását ebbe a kihalt szellemvárosba kísérteties zene festi alá, ami háromszoros jelentéssel is bír: utal egyrészt arra, hogy a főhősnő maga kísértet az ottmaradottak számára, aki most visszatér; másrészt a nőt magát kísérti a múltja; harmadrészt pedig Wind Gap önmagában is kísértet járta hely, amit egyre kevesebben laknak, a gyilkos pedig tovább tizedeli a lakókat.

A másik legfeltűnőbb hatáselem a Jean-Marc Vallée (Hatalmas kis hazugságok) rendezte sorozatban, hogy nagyon lassú a tempója, határozottan lassabb, mint a regényeredetinek. Ahogy a Holtodiglanból és később a Sötét helyekből is egy-egy nagyjátékfilm készült, úgy az Éles tárgyak adaptációját is meg lehetett volna oldani egy bő kétórás mozifilm keretében, ám a készítők egy nyolcrészes sorozatot, azaz összesen nyolcórányi anyagot forgattak a könyvből. Ennek eredményeként nemcsak ez lehet minden idők egyik leghűségesebb adaptációja, de egyszersmind azt is magával vonja, hogy az alkotók nagyon rámentek az atmoszférára.

A kamera gyakran időz el épületeken, falakon, falfirkákon, miközben Camille egykori élete pusztuló díszletei közt bolyong. Ezek a jelenetek azonban sosem üresjáratok, hiszen az elnyújtott játékidő szinte külön stíluselemként viselkedik, másrészt így remekül átjön a hangulata annak a déliesen széteső, posványos, megfoghatatlan, nyúlós, szétcsúszó közegnek, ahol mintha mindenki alva járna. És ezen a ponton kell megjegyezni, hogy telitalálat a sorozat marketingkampánya során hangsúlyozott True Detective-hasonlat.

Az Éles tárgyakra csaknem ugyanannyira hatott a szintén az amerikai dél mocskában turkáló, egy bizarr gyilkosság kapcsán a múltban vájkáló detektívek története, mint Flynn eredeti regénye: a hasonló sztorielemek mellett az új széria abszolút hozza a True Detective-ben tapasztalt hangulatot is, sőt még az olyan részletek is hasonlítanak, mint a holttest panoptikumszerű, látványossággá tett „kiállítása” és megtalálása, illetve ennek többszöri megmutatása.

Ez persze közel sem jelenti azt, hogy az Éles tárgyak alkotóinak ne lennének saját leleményei. A sorozat például tele van szubtilis utalásokkal. Az eddig leadott első rész sztoriban még nem sok mindent mesélt el a könyv történetéből, de szinte tapintható benne a „hamarosan még valami történni fog” visszafojtott érzése és a fullasztó légkör, amit olyan apróságokkal is aláhúznak, mint a terasz emlegetése, ahol – a többi helyiséggel ellentétben – jár a levegő, vagy a kád és a patak vizébe szinte a feje búbjáig belemerülő főhősnő megmutatása. Ehhez hasonlóan habár a címre a néző még nem kapott egyértelmű magyarázatot, a központi jelentőséggel bíró éles tárgyakra többek közt úgy történt halvány célozgatás, hogy Camille kihegyezett egy ceruzát, amivel később nem is írt.

Ami azt illeti, néha kicsit már sok is az utalásokból: azt például az alkotók nem győzik hangsúlyozni, hogy a főhős keményen iszik – pedig a néző akkor is felfogná, ha kicsivel kevesebbszer mutatnák feles üvegekkel a kezében. Ezzel együtt az Éles tárgyaknak már az első epizódjában felvillant mindaz, ami Gillian Flynn legfontosabb mondanivalója: gyűlölhetjük a családtagjainkat, mégis van közöttünk egy olyan kötelék, ami lehet ugyan perverz, mégis eltéphetetlen. Ahogy Amy a végén magához láncolta Nicket, ahogy Libby évtizedek múltán mégis újra találkozik az egész család lemészárlásáért börtönben ülő bátyjával, úgy Camille sem menekülhet: hiába fordított neki sikeresen hátat sok-sok évvel ezelőtt, most felsőbb utasításra vissza kell térnie egyszerre basáskodó és rideg anyjához.

Gillian Flynn – aki van, hogy maga is aktívan részt vesz munkája mozgóképre adaptálásában, van, hogy csak a regényt jegyzi – munkáiból készült már mesteri feldolgozás (Holtodiglan) és csapnivaló fércmunka is (Sötét helyek). Az Éles tárgyak tévére vitelében a szerző forgatókönyvíróként nem, de executive producerként részt vett, és az ígéretes, de kissé komótos első epizód alapján ebből még akármi kisülhet. Azaz van még hét részünk eldönteni, hogy ezúttal mi lett a kiváló alapanyag sorsa az adaptálást végző alkotók kezében.

Kiknek ajánljuk? Elsősorban Gillian Flynn rajongóinak és a True Detective című sorozat szerelmeseinek, illetve azoknak, akiket nem zavar a lassú tempó és a cselekmény ráérős bonyolítása, de odáig vannak az inkább az atmoszférára koncentráló, erős hangulatú művekért.

Ítélet: 7/10

Az Éles tárgyak feliratos verziója július 9-én indult az HBO GO-n és az HBO-n. A szinkronos változat sugárzására két héttel később, július 22-én kerül sor.