A szakállas Gibsont szeretjük

Sok év után ez volt Mel Gibson első filmes főszerepe, aminek kedvéért loncsos szakállat növesztett, és a fazon nagyon jól állt neki, sőt, ahogy maga a nyers, szókimondó karakter is, akivel nem érdemes cicózni.

Ez volt az a film, amivel Mel Gibson visszatért Hollywoodba. Színészként, merthogy rendezőként a nem sokkal később bemutatott, számos Oscar-díjra jelölt A fegyvertelen katona volt az újbóli belépője, miután számos botrány után gyakorlatilag mellőzte magát a filmgyártásból. És bár sokan haragudtak rá, sokan leírták, diadalmasan tért vissza, még akkor is, ha Az utolsó emberig legfeljebb egy erős B-kategóriás filmnek tekinthető, különösebb fordulatok és meglepetések nélkül, de sok keménységgel.

Gibson minden botránya, híres dühkitörései, sok évtizednyi alkoholizmusa ott van John Link, a börtönből egy éve szabadult, két éve józan, nagyszakállú tetoválóművész figurájában, aki egyedül lakik valahol a sivatag szélén a lakókocsijában, és csak azt szeretné, ha mindenki békén hagyná. Persze nem hagyják, mert csörög a telefon, és bejelentkezik ezer éve nem látott tinilánya. Aki rosszfajta mexikóiakkal haverkodott, homályos tekintetű fazonokkal, akik bemutatkozásként kapásból szitává lövik hősünk lakókocsiját. Apuka és nagyon rég nem látott kislánya ezek után menekülés közben kezdhet kötődni egymáshoz, és előkerülnek régi és új barátok, akik hol segítenek, hol nem. És azt készségesen elhisszük a rovott múltú tetkósnak, hogy bárkit laposra ver, aki felbosszantja: hogy nyers, indulatos és vállaltan előítéletes. Ez maga Gibson, és nyilván ezért hívták el a filmet például a Cannes-i Filmfesztiválra.

Ahová nem igazán tartozott, lássuk be, mert ebben nincs túl sok anyag. Messze nem rossz, de nem is kiemelkedő, és pont addig érdekes, amíg Gibson szakállas. Mert a film kétharmadánál megborotválkozik, ami nyilván egy szimbolikus gesztus, és amint levedli lekoszlottságát, vadságát, már mindjárt nem olyan izgalmas. Pedig Jean François Richet  (Halálos közellenség,  A 13-as rendőrörs) rutinos rendező, és a franciák jók a gyermekeiket védő, idősebb színészek rendezésében – lásd az Elrabolva szériát. Talán ennek is köszönhető, hogy akciójelenetekből nincs hiány, és ami van, az elég jól szól.