Amikor a hibbantak útra kelnek

Wes Anderson filmjeinek alapvető motívuma az utazás, az úton levés, és itt aztán utaznak rendesen, sokszor hőseink sem tudják, hová.

Wes Anderson filmjeiben mindig van valaki, aki távol van, aki egzotikus kalandokon esik át, aki színes tájakat lát és egzotikus ajándékokkal tér haza. Ez most is így van, de az utazás még elvontabb, mint bármelyik másik munkájában. Jelent vezeklést, felfedezést, egymásra találást és sok minden mást. Tragikus körülmények között vesztette életét Francis, Peter és Jack apja. Azóta majdnem egy év telt el úgy, hogy a testvérek nem találkoztak. Francis, a legidősebb elhatározza, hogy újra összehozza a családot. Erre mi sem tűnik alkalmasabbnak, mint a hosszú, kalandos vonatozás, keresztül egész Indián. A végcél, hogy felkeressék anyjukat, aki néhány esztendővel korábban minden előjel nélkül elköltözött tőlük, és most Patricia nővérként a Himalája lábainál él. Merthogy valójában nem Darzsilingbe mennek – a vonat neve The Darjeeling Limited. A három nagyon különböző, egymással alig beszélő, elég problémás testvér útja azonban letér a vágányról, amikor a körülmények véletlen összjátéka folytán a sivatagban találják magukat.

Egy újabb nyakatekert road movie, amit meg kell szeretni. Nem egyszerű falat, elképesztően harsány, mégis lapos és nyomasztó, nagyon színes, mégis szürke, ripacs, mégis kimért. Az Utazás Dardzsilingbe olyan film, amit meg kell tanulni szeretni, és ha ez sikerül, akkor máris könnyű észrevenni az értékeit. Az egész pont olyan kaotikus, mint a történet hátteréül szolgáló India, ami ideális helyszín arra, hogy Anderson létrehozza benne a saját kis mesevilágát. Ebben a filmben már nagyon határozottan látszódtak Anderson vizuális kattanásai is, miszerint előszeretettel komponálja a jeleneteit középre, néha már bántóan szimmetrikusak a képei, bár itt még nem olyan durva a helyzet, mint az később lesz, de az tuti, hogy van valami kényszeres az apró részletekben rendre elvesző emberünkben.

A 2007-es Utazás Dardzsilingbe nem a története miatt egy igazi élmény – mert az követhetetlen, már ha egyáltalán létezik -, hanem a karakterei, a részletei miatt. Jó dolog a középszerű vagy gyenge vígjátékok tucatjai után rendes szerepben látni Owen Wilsont, még akkor is, ha a karaktere teljesen hibbant, Jason Schwartzman egyfajta kabalája a rendezőnek, akárcsak a kisebb jelenetre benéző Bill Murray és az anyát alakító Anjelica Huston, Adrien Brody viszont egyfajta látogató Anderson különc dizájner világában. És nagyon jól állt neki ez a világ, annyira, hogy hét évvel később A Grand Budapest Hotelben visszatért egy még hibbantabb figurát, egy rém gonosz örököst eljátszani.