Amikor Harrison Ford és Brad Pitt is túl szimpatikus akart lenni

  • Vízer Balázs

Sötét, vérgőzös thrillernek indult Az ördög maga, aztán a két sztár úgy gondolta, hogy ártana az imidzsüknek, ha ellenszenves, vagy legalábbis összetett karaktert hoznának, ami sokat ártott a sztorinak, de őket így is szeretjük.

A politikai krimik nagymestere, A Parallax-tervet és A Pelikán ügyiratot is jegyző Alan J. Pakula az utolsó rendezésében összeeresztette Hollywood két aktuálisan legnépszerűbb férfi színészét. 1997-et írunk: Harrison Ford, a Star Wars- és az Indy-filmek közkedvelt hőse még ereje teljében van: bármihez adja a nevét, kasszasiker lesz belőle, így nem csoda, hogy  Az elnök különgépe producereitől is 20 milliós sztárgázsit kért, ami még ma is döbbenetes összeg, hát még akkor! Azonban már feltűnt a színen egy ifjú titán, Brad Pitt, aki Dallas-epizódszereplőből küzdötte fel magát az Interjú a vámpírral, a 12 majom és a Hetedik főszereplőjévé, hogy aztán pár év múlva letaszítsa Harrison Fordot a legnépszerűbb férfi színészek dobogójáról.

Az ördög maga persze a két sztár szakmai rivalizálása nélkül is egy izgalmas thriller, amiben macska-egér játékot játszik egy rakétavásárlással megbízott észak-ír terrorista (Pitt) és egy ír gyökerű, amerikai rendőrfőnök (Ford). A néző pedig legszívesebben mindkettőjüknek drukkolna, de erről később. Tom O'Meara átlagos New York-i rendőr, átlagos családdal és az átlagosnál mélyebb érzelmekkel. Ezek az érzelmek motiválják akkor is, amikor megesik a szíve egy magányos északír emigránson, Rory Devaney-n, és úgy dönt, a családjába fogadja. Tom közvetlen környezete a házigazdához hasonlóan nemcsak befogadja, de meg is szereti az új jövevényt, a fiú pedig mindent megtesz azért, hogy meghálálja a bizalmat. Rory igazi múltja azonban mindvégig rejtve marad a rendőr előtt, mint ahogyan az ok is, amely őt Amerikába hozta... Egyszer azonban minden titokról fellebben a fátyol. Tom is megtudja az igazságot: a fiú személyében valóságos időzített bombát vett a házába, hiszen Rory a század legveszedelmesebb terroristáinak egyike.

A filmet elsőként Brad Pittnek ajánlották fel, még valamikor 1990 körül, és akkor még az egész történet teljesen máshogy nézett ki, sötétebb, erőszakosabb  volt, kevéssé szerethető karakterekkel. Aztán leszerződtették Fordot, aki azzal a feltétellel mondott igent, ha egyrészt nagyobb szerepet kap, másrészt ha a karaktere mindvégig szimpatikus marad – az amerikai zsaru eredetileg összetettebb, kevésbé jófej pasas volt, de egy Harrison Ford mégsem lehet például alkesz. És jöttek az átírások, mert akkor már Pitt is szimpatikusabb akart lenni, és a projekt alól egy kicsit kicsúszott a szőnyeg, és a történet egyik legfontosabb fordulata – pont a rakétavásárlás eredménye – teljesen értelmetlenné vált. Pakula azonban volt olyan rutinos rendező, hogy ebből is össze tudjon rakni valamit, mi pedig szeretjük Fordot és Pittet, még akkor is, ha az egójuk néha kicsit túlnő önmagukon.

Kis érdekesség, a történetében amúgy is kissé brit-ellenes film angol promóciója kapott egy kis gellert, amikor Diana hercegnő, két hónappal a halála előtt elvitte két fiát, az akkor 15 éves Williamet és a 12 éves Harryt a moziba, noha Az ördög maga korhatár besorolása 15-ös volt, de ő külön megkérte a személyzetet, hogy ettől tekintsenek el kivételesen. A kivételezésért és azért, hogy pont az IRÁ-t „népszerűsítő” filmre vitte el a gyerekeit, komoly botrányt okozott, Diana pedig később bocsánatot kért, és azzal védekezett, hogy nem tudta, mi a történet.