Az egyetlen Hugh Grant film, amit szeretek - Egy fiúról

  • Vízer Balázs

Lássuk be, Hugh Grant egy rém idegesítő pasas, de neki is voltak ihletett pillanatai. Nem túl gyakran, de akadtak.

Én sosem szerettem Hugh Grantet, sőt! És nem azért, mert akadtak olyan lányok, akiknek udvaroltam és odavoltak érte – Keanu Reevesnél és másoknál ez sosem volt probléma. Egyszerűen idegesített a viccesnek tartott hebegése-habogása, a szemöldökrángatása, a túljátszott angol sármossága, az egész jelenség nem volt szimpatikus. Nem is értettem, miért ilyen sikeres: a Négy esküvő és egy temetést túlságosan kimódoltnak, túlbeszéltnek és túlgondoltnak tartottam, a Sztárom a páromat egyedül tényleg Rhys Ifans miatt tudtam végignézni, a Bridget Jones naplójában ki nem állhattam, de a 2002-es Egy fiúrólban még én is bírtam. Mert itt egy magabiztos, ellenszenves bunkó volt, aki tudta is magáról, hogy az.

Hősünk, a késő harmincas éveiben járó Will Freeman édesapja valamikor régen írt egy nagyon sikeres karácsonyi számot, amit mindig orrvérzésig játszanak a rádiók, ha jönnek az ünnepek, és az így befolyó jogdíjakból Will boldogan, elégedetten és dologtalanul éli a maga világát. Tudja magáról, hogy sekélyes és üres, és ez egy cseppet sem zavarja, mert nála ez a menőség definíciója. Csajozni is úgy csajozik, hogy abból tutira ne legyen tartós kapcsolat, és ő könnyebbül meg, ha lapátra teszik. Egy egyedülálló anyával kialakított futó viszonya után rájön, hogy a fektethető nők felhajtására remek terep a magányos szülők klubja. Ki is talál hamarjában magának egy Ned nevű kisgyereket, a róla szóló mesékkel és autójában egy kölcsönkért gyereküléssel felfegyverkezve csatlakozik a helyi klubhoz, és minden szépen halad afelé, hogy taroljon, amikor becsöppen az életébe az egyik nő barátnőjének fia, a furi Marcus.

Az Egy fiúról egyrészt azért jó, mert a Chris Weitz és Paul Weitz rendezőpáros a nagyszerű Nick Hornby – tessék a háttérben az író kedvenc csapata, az Arsenal zászlóit keresni! -, és elképesztően jó dumák vannak benne, másrészt itt mindenki ihletett állapotban volt. Hugh Grant a film kétharmadáig meg sem próbál szupersármos lenni, amikor mégis, akkor sem tolja túl, Rachel Weisz, akibe nyilván beleszeret, most is remek, de a műsort az itt még kisgyerek Nicholas Hoult lopja el. Igen, ő volt Nux, a Mad Max - A harag útja félőrült, kopasz harcosa, és kisgyerekként is látszik, hogy lesz belőle valaki. És Grant mellé nagyon kellett valaki FURCSA, és egy gyerekszínésznek ez egy baromi nagy feladat, de ő megoldotta.

És két icurka-picurka érdekesség a végére: a könyvben a zene és különösen a Nirvana zenéje jóval fontosabb volt, Grant szerepét pedig elsőre Brad Pittnek ajánlották fel, pedig ő nem is angol. Pitt állítólag azzal a felkiáltással mondott nemet, hogy ő annyira jóképű, hogy soha senki sem hinné el, hogy a karakterének mindenféle cselhez kell folyamodnia, hogy becsajozzon.   

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu