Egy kis érdekesség rögtön az elejére: Cormac McCarthy regényében, amit a Coen testvérek Hollywoodhoz és önmagukhoz képest is szokatlan módon szinte szóról szóra dolgoztak fel, elhangzik egy mondat a főszereplő Bell seriff szájából- Így szól: „Nem is olyan rég lelőttek egy szövetségi bírót itt Santa Fében”. Valós személyről van szó, John Howland Wood bírót 1979-ben ölték meg – a film 1980ó-ban játszódik, az elkövető pedig egy Charles Harrelson nevű szabadúszó bérgyilkos volt. Az egyik főszereplő Woody Harrelson édesapjáról van szó. Mert itt a határvidéken járunk, és csupa kemény emberről van szó.

Ethan Coen és Joel Coen akik ezúttal a rendezést, a forgatókönyvírást és még a vágást is magukra vállalták, egy olyan filmet készítettek, ami egyáltalán nem hasonlít korábbi munkáikra, és amiben csak nagyon kevés stílusjegyet hagytak rajta magukból. A Nem vénnek való vidék (2007) elképesztően szikár, csodálatosan összerakott darab, az elmúlt bő 15 talán legjobb amerikai filmje, és a szikárság nem keverendő össze az egyszerűséggel. Mert Coenék filmje ezernyi témát érint, de ezek közül a legfontosabb mégis csak az, amihez mindig visszatérnek újra és újra. A kísértés és a bűnbeesés, illetve a sorsszerűen járó bűnhődés. Hősünk, Llewelyn Moss ugyan nem bűnös, de óhatatlanul is bemocskolja a kezét, amikor egy nap vadászat közben egy rakás hullára és pár szitává lőtt autóra bukkan a semmi közepén. A félresikerült drogüzletnek nem maradt túlélője, ám az egyik kocsiban egy jó adag heroin és egy táskát két millió dollár pihen.

És íme, egy újabb érdekesség: a táska, amelyben a pénz van, pontosan ugyanaz a táska, amelybe Coenék egyik korábbi klasszikusában, a Fargóban a váltságdíjat tették. Moss elveszi a pénzt, és ezzel olyan erőszakhullámot indít el, melyet még a korosodó, kiábrándult Bell sheriff személyében képviselt törvény sem tud megfékezni. A Nem vénnek való vidék egyszerre zseniális neowestern, véres, de realisztikus krimi és valami bizarr egzisztencialista mese, amiben az erkölcsi tanulságot egy riasztó bérgyilkos képviseli. Őt alakítja Javier Bardem, akinek hátborzongató fizimiskáját egy 1979-es fényképről mintázták, amin egy ismeretlen, épp a bordélyházból kilépő férfi szerepelt, és Bardem, amikor megtudta, hogy fog kinézni, csak így kiáltott fel: „Jaj ne, a következő két hónapban biztos, hogy nem fogok dugni.”

Merthogy a filmtörténet egyik legjobb gonoszát kelti itt életre, a kérlelhetetlen, elpusztíthatatlan Anton Chigurhként. Kicsit el is lopja a filmet, de csak kicsit, mert a főszereplő Josh Brolin, akinek ezzel a szereppel indult be újra a karrierje, is van olyan jó, mint ő, és ott van még Tommy Lee Jones is a sokat látott seriffként és a már emlegetett Harrelson moralizáló gazfickóként, aki tudja, mi vár rá, és azt is, hogy nem kerülgeti el semmilyen módon. Ezt a filmet akárhányszor újra lehet nézni, és mindig újabb csodálatos részleteket fedezhetünk fel benne.