Bár tocsog a vérben, mégis vértelen lett a Drakula

  • Lakatos István

Steven Moffat utoljára verte át a nézőket, legalábbis, ha maradtak még, akik ezután is bedőlnek neki. A minisorozat kritikája spoilerekkel – már csak azért is, hogy ne kelljen megnézni, nem érdemes.

Steven Moffat nevét először a Doctor Who rajongói jegyezték meg, ugyanis írt néhány olyan epizódot, amelyek rendre élen végeznek a DW legjobb részeit összegyűjtő listákon, és ez egy csaknem 60 éves sorozatnál hihetetlenül nagy szó. Az Empty Child/The Doctor Dancing , a Nebula-díjra jelölt, és Hugo-díjat nyert The Girl in the Fireplace és minden idők talán legjobb DW epizódja, a Blink, amiben ráadásul a Doktor alig néhány másodpercet szerepel, viszont bemutatkoznak a sorozat univerzumának egyik legfélelmetesebb ellenségei, a síró angyalok.

Afféle zseniként tekintettek rá, bár egyelőre csak a rajongók, így óriási volt az öröm, mikor a távozó Russel T. Daviestől Moffat vette át a sorozat showrunneri szerepét – és szép lassan tönkrevágott mindent. Míg egy-egy önálló történetben brillírozott, krimiszerűen összerakott rejtélyei remekül működtek 45 percben, ugyanez nem működött a hosszabb sztorifolyamban. Moffat titokmániáját a hollywoodi fő rejtélyfetisiszta, J.J. Abrams is megirigyelné, és mind jól tudjuk, hogy ezek csak addig működnek, míg meg nem ismerjük a választ – mert az általában lehangoló. A Doctor Who-nak is ez lett a sorsa: összeroppant a sok titok, és a válaszként blöffölt marhaságok alatt.

Ezután jött a Sherlock, ami főleg Benedict Cumberbatch miatt lett hihetetlenül népszerű. Sir Arthur Conan Doyle történeteinek modernizált verziója az elején még elbűvölte a nézőt, mert a stílus és a színészi alakítás feledtette a zavaró tényezőket, végül Moffat csak nem bírt magával, és eljátszotta ugyanazt, mint a DW-ban.

És jött a Drakula, mindössze három másfél órás epizóddal. És Moffat megint elszúrta, ráadásul minden eddiginél jobban.

Egyáltalán: mi a fenét lehet még elmondani Bram Stoker vámpírjáról? Ha variálunk is a történeten, újszerűen közelítjük meg, akkor is érdektelenségbe fulladhat. Moffat és a Sherlock után ismét alkotótársa, Mark Gatiss ugyan csűrtek-csavartak az unásig ismert histórián, sőt, magát a vámpírmítoszt is a feje tetejére fordították, de minek.

A három epizód nagy vonalakban követi Stoker regényét: Jonathan Harker Erdélybe utazik Drakulához, hogy a gróf összevásárolt londoni ingatlanjainak papírjait aláírassa. A fiatal ügyvéd hamar rájön, hogy fogoly, majd nagy nehezen megszökik a kastélyból, és egy budapesti kolostorban húzza meg magát. Drakula Londonba hajózik, útközben elfogyasztja az utasokat és a legénységet, majd a harmadik részben jön a végső összecsapás a regény többi szereplőinek közreműködésével. Ez a közismert sztori. Moffaték csavartak rajta: míg az első epizód Harker megpróbáltatásaival egy hangulatos rémtörténet (ez egyébként a legjobb rész), a második egy klasszikus whodunit krimi stíluselemeit használja – még ha ismerjük is a gyilkost –, a harmadik pedig... tudja a fene. Valami lezárás.

A címszereplő Claes Bang (A viszony, A híd) afféle tipikus jóképű fickó, de teljesen jellegtelen, semmilyen kisugárzása sincs. És ugyan néhol sikerül félelmetessé tenni Drakulát, de általában Moffat korábbi gonosztevőinek sémáira hajaz (a DW-ben a Mester, a Sherlockban Moriarty), aki ismeri az életművet, annak már a könyökén jön ki ez a figura (nem is beszélve arról, hogy Moffat Sherlock Holmesa szegről-végről nem volt más, mint a Doktor) .

A sorozat költségvetése sem verhette az egeket, mert csak úgy süt belőle az olcsóság. Ez persze nem lenne baj, hiszen kevés pénzből is lehet remek dolgokat csinálni, de ezúttal nem ez történt – bár hozzá kell tenni, a maszkmesterek általában kiváló munkát végeztek.

De a legnagyobb baj mégis az, hogy a Drakulának látványosan nincs koncepciója. Néhol belebegtetik a szokásos moffati ködösítést, a "nagy kérdést", amire sokáig nem tudhatjuk a választ, ám ahogy a három különböző stílusú rész lassacskán unalomba fullad, már senkit sem érdekel, pláne, hogy a hatalmas leleplezés ócska melodrámává silányul.

Az első epizód rémtörténete mellett – amiben még a fordulatok és a csattanó is remekül működik – az egyetlen izgalmas eleme a sorozatnak, hogy a regény vámpírvadászából, Abraham Van Helsingből egy modern felfogású, odamondogatós apáca, Agatha Van Helsing lett, és Dolly Wells (Bridget Jones naplója, Büszkeség és a balítélet meg a zombik) alakítása magasan a legjobb a színészek közül. Az persze rejtély, hogy míg folyamatosan a szereplők akcentusát firtatják, a budapesti kolostorban, ahol a nővér is él, mindenki angolul beszél.

Ne nézzétek meg. Millió és egy jobb műsor van ennél, és ha már picivel jobb, az is elég.

(A sorozat elérhető a Netflixen. Ezt csak a jómodor miatt írtam ide.)

Parno Graszt nagykoncert
2020. február 14., 20:00, MÜPA Parno Graszt nagykoncert

Vendég: Ferenczi György

Jegyvásárlás