Ezek voltak idén a legjobb sorozatok

  • Vajda Judit

Az abszolút szubjektív listába válogattunk sitcomot és drámasorozatot, frissen indult szériát és jól ismert alkotás többedik évadát, pár részes minisorozatot, krimit, thrillert, sőt kalandszériába oltott horrort is.

Aranyélet, 3. évad

Habár sokan felhördültek a magyar HBO gyártásában készült sorozat utolsó szezonjának túlkapásait látva, mi nagyon szerettük Miklósiék egyre életveszélyesebbé váló kalandjainak záró évadát is. A harmadik évadra ugyanis az Aranyélet annyira húsba vágóan hiteles lett, olyan tűpontosan ábrázolta a mai magyar valóságot, hogy simán elnéztük neki a (SPOILER!) kutyatetemmel való verekedést, az elvetemült gyilkossá váló szende kislányt és a szülős jelenet válogatott borzalmait is. (Anti)hőseink ezúttal a bűnözés után (mellett) a politikának az alvilághoz rémisztően hasonlító világában merültek el, és vergődésüket elképesztően izgalmas volt figyelni, hiszen végig kétesélyes volt, hogy bukás vagy győzelem vár rájuk – sőt még abban sem lehettünk biztosak, hogy egyáltalán mindenki túléli-e a kis kalandozást.

Bizalom

A Bizalom hajszálra ugyanazt a témát dolgozza fel, mint Ridley Scott nagyjátékfilmje, A világ összes pénze – és az összehasonlításból bizony a sorozat kerül ki győztesen. Ami nem a véletlen műve, hiszen az alkotás legtöbb epizódját Danny Boyle rendezte, az ötletgazda a direktor állandó forgatókönyvírója, Simon Beaufoy volt, a főbb szerepekben pedig olyan színészeket láthatunk, mint Donald Sutherland, Hilary Swank vagy a mostanában a pályáján szériákkal új fejezetet nyitó Brendan Fraser. Az olajmágnás J. Paul Getty 17 éves unokájának 1973-as elrablását ábrázoló Bizalom nemcsak korrajznak kitűnő, de elképesztően erős színészi játékkal mutatja be a karakterek viszonyát, miközben az emberrablós sztori primer izgalma mellett az is megragadó, hogy az alkotók nem félnek a kísérletezéstől (az egyik epizódot például az egyik mellékfigura meséli el, a kamerába beszélve).

C.B. Strike

A BBC sorozatának az volt a nagy szenzációja, hogy a Harry Potter-szerzőként ismert J.K. Rowling álnéven írt, összefüggő krimiregényeit adaptálta kisképernyőre. A Kakukkszó, a Selyemhernyó és a Gonosz pálya középpontjában egy Cormoran Strike nevű, jelenleg magánnyomozóként tevékenykedő háborús veterán, illetve csinos és talpraesett asszisztense, Robin áll – na meg az általuk közösen megoldott, borzalmasabbnál borzalmasabb bűnügyek. A tévés verzió pedig csaknem tökéletes adaptáció lett: nagyon jó a ritmusa, kifejezetten pörög, ugyanakkor részletes, alapos, azaz nem hagy ki a regényekből fontos, csakis nélkülözhető dolgokat. A főhősök pedig hajszálra olyanok, mint amilyennek a regény lapjait olvasva elképzeltük őket.

Éles tárgyak

Szintén regényadaptáció az Éles tárgyak, amely a Holtodiglan és a Sötét helyek írója, Gillian Flynn első könyvének feldolgozása. A minisorozat főhőse egy Camille Preaker nevű riporter, aki hazalátogat szülővárosába, egy Wind Gap nevű, Missouri-beli porfészekbe, mivel ott egy 13–14 éves lányokra vadászó sorozatgyilkos garázdálkodik. A csodálatos Amy Adams főszereplésével készült alkotás legfeltűnőbb hatáseleme a nagyon lassú tempó és a szinte tapintható atmoszféra, ami egyrészt a déliesen széteső, posványos, megfoghatatlan, nyúlós, szétcsúszó közeget takarja, ahol mintha mindenki alva járna, másrészt a „hamarosan még valami történni fog” visszafojtott érzését és fullasztó légkörét közvetíti. Az Éles tárgyak ezért – és az egyéb hasonlóságok miatt – abszolút kiérdemli „a női True Detective” címet.

Az ifjú Sheldon, 2 évad

Az Agymenők előzménysorozataként/spin-offjaként készült sitcom folytatásának legnagyobb erénye, hogy az első évadhoz képest semmit sem csökkent a minősége – sőt az alkotók több szempontból még emelni is tudták a tétet. A szériát az első évad alapján a világ legszomorúbb vígjátéksorozatának neveztük, hiszen valójában a fiatal, többgyerekes anya, Mary és fia, a 9 éves minizseni, egyúttal fekete öves különc, Sheldon drámája, miközben a poénforrást inkább a vicces mellékalakok, a család fennmaradó tagjai szolgáltatják. Mindez a második évadban odáig fejlődik, hogy az önismétlést elkerülendő Sheldon tökéletessége helyett ezúttal egyrészt gyakran emelik ki, hogy ő sem tud mindent, nála is van okosabb, másrészt pedig tágítanak a fókuszon, és van, hogy a címszereplő a háttérben marad, és egyéb karaktereket emelnek ki. Ezzel együtt Az ifjú Sheldon továbbra is az, aminek az elején megszerettük: egy nem pont a fergeteges poénokkal taroló, de derűs, csupa szív és emberi széria.

Kemping

A Csajok szülőanyjaként ismert Lena Dunham idén ezzel a sorozattal tért vissza, ami az azonos című brit sitcom remake-je. A könnyed ujjgyakorlatnak számító mű közel sem olyan fajsúlyos, mint a Csajok volt, de így is öröm volt nézni – főleg mivel olyan, tévében ritkán látható mozisztárok szerepeltek benne, mint Jennifer Garner vagy Juliette Lewis. S habár a Kempingnek teljesen más a témája, mint a Csajoknak volt (itt több baráti családot, illetve házaspárt láthatunk, amint kimennek a szabadba megünnepelni az egyikük szülinapját, csakhogy a kiruccanás katasztrofálisan sikerül, elsősorban az ünnepelt elviselhetetlen felesége miatt), meglepő módon ugyanaz az erőssége: Dunham ugyanis most is eléri, hogy hiába látunk nagyrészt ellenszenves embereket a kisképernyőn, mégsem kellemetlen őket nézni, sőt egyikükkel-másikukkal még együtt is tudunk érezni – a többin meg röhögünk egy jót.

Most nevess!

A Kempinggel ellentétben nem igazán lehet nevetni a komikusként ismert Jim Carrey sorozatán, amelyen ismét az Egy makulátlan elme örök ragyogása rendezőjével, Michel Gondryval dolgozott együtt. A Most nevess! egy gyerekműsort vezető bábművész, Jeff Pickles története, aki éppen súlyos válságot él át a házasságában, ami a munkájára is rányomja a bélyegét. Jeff olyan szinten nem tud továbblépni családi állapotának megváltozásán, hogy lassan egész életét eluralja az az idegösszeroppanás-szerű állapot, amibe kerül. Mindehhez a hátteret a Gondrytól megszokott sufni tuning/kézműves mütyürbirodalom szolgáltatja, ami mellett még az a szokatlan, csak rá jellemző (bizarr, kiszámíthatatlan, abszurd, fatalista) látásmód a legérdekesebb az egész műben, ahogy az alkotó a már unásig ismert helyzeteket és dilemmákat tálalja – és emiatt teljesen újszerű lesz az egész.

Egy nagyon angolos botrány

Ezt a mindössze három részből álló BBC-minisorozatot nem kisebb név rendezte, mint Stephen Frears (Gyönyörű mocsokságok, A királynő), a forgatókönyvírók pedig megtörtént események alapján dolgoztak. Történt ugyanis, hogy Jeremy Thorpe, aki a hatvanas években parlamenti képviselő, majd a Liberális Párt vezetője volt, meg akarta öletni meleg exszeretőjét, amikor a fiú kellemetlenné vált a számára. Az alkotók ennek ábrázolása során elsősorban a fekete komédia eszközeit használják, de az anyag minden esztétikai minőségét feltérképezték, a bizarrtól kezdve az abszurdon át a tragikusig és a komikusig. Ez így elsőre talán kicsit kaotikusnak tűnhet, de az Egy nagyon angolos botrányban valójában minden a helyén van: a főszerepeket játszó Hugh Grant és Ben Wishaw nagyszerűek (Grant úgy tűnik, minél öregebb és rondább, annál jobb), de még az egyazon kísérőzene sokoldalú használata is lenyűgöző.

Patrick Melrose

A nagy költségvetésű látványfilmek világába tett kirándulás után Benedict Cumberbatch visszatért oda, ahonnan karrierje világhódító útra indult: a kisképernyőre. Új minisorozatában egy Sherlockhoz hasonlóan zakkant figurát alakít: egy arisztokrata család sarját, aki apja zsarnokságának és szadizmusának folyományaként súlyos alkoholista és drogfüggő. Az Edward St. Aubyn angol író regénysorozatán alapuló miniszéria legfeltűnőbb – és legjobb – tulajdonsága, hogy mindegyik epizódja teljesen más. Miközben az első egy csapongó, kaotikus vergődés a folyamatosan pörgő felnőtt főhőssel a középpontban, addig a második nyomasztó nosztalgiázás, egy olyan utazás a gyermekkorba, ami sok mindent megmagyaráz. A későbbi részekben pedig a függőségektől való megszabadulást és következményeit láthatjuk, hogy az utolsó, ötödik epizódban eljussunk egy bármennyire is szomorkás, de mégiscsak nyugvópontra.

Terror

„Mintha Verne horrort írt volna”

– foglalta össze kollégánk a hazánkban forgatott, magyar filmesek részvételével készült Dan Simmons-adaptáció lényegét. A Terror a hírhedt Franklin-expedíció tragédiáját dolgozza fel, amikor 1845-ben a Brit Királyi Haditengerészet Kanada északi partjaihoz küldte az Erebus és a Terror nevű hajókat, hogy találják meg az India és Japán felé vezető északnyugati átjárót. A két hajó azonban a jég fogságába esett, a 129 fős legénységnek pedig egyetlen tagja sem élte túl az expedíciót. Az alkotók a tudományosan bizonyított veszélyforrások (betegségek, jég, jegesmedvék, éhezés) mellé kitaláltak egy névtelen entitást is, ami egyesével vadássza le a tengerészeket – a sorozat azonban trancsírhorror helyett szerencsére inkább amolyan David Lynch-i ihletésű, álmosan hömpölygő, karakterközpontú történetfolyam lett, ahol a nevenics borzalmat sokáig nem is látjuk, a jelenlétét viszont minden lélegzetvételkor érezzük az agyunk hátsó traktusában.