Így paráztattak 1978-ban!

  • Vízer Balázs

Mi van, ha titokzatos, az űrből érkező bioorganizmusok szép lassan átveszik felettünk az uralmat, szépen lemásolva mindenkit, majd megsemmisítve az eredeti példányt? Ez az alapvetése a kora legjobb remake-jének kinevezett horrornak.

Bizony, remake-ket már 1978-ban is készítettek, nem új dolog az, csak akkoriban jól megválogatták, miből és ki csináljon új filmet. Ekkor rendezte meg ugyanis Philip Kaufman (Henry és June, Az igazak) a Jack Finney regénye alapján készült 1956-os Invasion of the Body Snatchers újragondolását – és ebből a könyvből csinálta meg Abel Ferrara 1993-ban a Testrablókat, és ez volt a Nicole Kidman főszereplésével készült Invázió (2007) irodalmi alapja is. És az a szép a dologban, hogy mindegyik feldolgozás egy kicsit csavart az eredeti sztorin, kicsit hozzátett ahhoz – picit más megvilágításba helyezve mindent.

Egy meteorbecsapódás után haldokló bolygójukat maguk mögött hagyó, új otthont kereső kozmikus mikroorganizmusok támadják meg a Földet. Csak egy dologhoz értenek, de ahhoz remekül: kísérteties pontossággal tudnak külsőleg leutánozni bármely emberi lényt – ami rossz hír az eredeti példánynak, aki a másolat megszületésével nem csak elpusztul, de a teste is eltűnik. Matthew Bennell csodálkozva észleli, hogy közeli ismerősei sorra megváltoznak - mintha csak kicserélték volna őket. És úgy tűnik, egyre többen vannak az idegen akarat hatása alatt álló bábok, és egyre kevesebben a valódi emberek. Lassan már senki sem bízhat senkiben, ám a támadást mégis meg kell állítani. Bennell megpróbál a titok végére járni.

A testrablók támadását a maga korában a valaha készült legjobb remake-nek nevezték, mesterműnek minősítették – nyilván nem véletlenül, még akkor is, ha mai szemmel nézve sokszor lassú és modoros a történet. Ne feledjük, az elmúlt évekre nem csak maga az elmesélés módja és főleg tempója változott meg – a mai néző nem néz meg valamit, ha az nem pörög elég gyorsan és nem hoz fordulatokat négy percenként -, de a vágás, az operatőri munka vagy a zene is. És pont ezért érdekes a film, ha képesek vagyunk ilyen szemüvegen keresztül nézni, hiszen nem csak filmtörténeti alapvetésről van szó, hanem egyfajta tükörről, amelyen keresztül a műfajt nézhetjük, látván, honnan indult el és hol tart most. És persze ott van a főszereplő, a mindig zseniális Donald Sutherland és Leonard Nimoy titokzatos tudósként, illetve a szemtelenül fiatal Jeff Goldblum - és ott van mindig idők egyik legjobb zárójelenete. Ami egyrészt átír mindent, amit az előző másfél órában láttunk, másrészt azért sikerült olyan jól, mert csak a rendező és Sutherland tudott róla, hogy egyáltalán felveszik, így mindenki más reakciója tökéletesen hiteles lett.