Louis de Funes kétségkívül a filmtörténet egyik legnagyobb komikusa volt, és népszerűségét részben a Csendőr-sorozatnak köszönheti.
Noha már korábban is számos filmben felbukkant kisebb szerepekben, Funesre 1958-ban figyeltek fel a Horgász a pácban ("Gyere ide, Takarodj!") címszereplőjeként, de az igazi áttörés hat évvel később jött a Saint Tropez-i csendőrrel. Néhány hónapra rá ezt megfejelte másik kultikus szerepe, Juve felügyelő bemutatkozásával, mert ugyanabban az évben mutatták be a Fantomast is. Akkoriban sem vacakoltak, ha valami sikeres volt, már gyártották is a folytatást - és már a következő évben bemutatták mindkettőét. Végül az évek során a Fantomas három, a Csendőr hat részt ért meg.
A diadalmenet folytatódott: 1966-ban mutatták be a zseniális Egy kis kiruccanást, ami egészen James Cameron Titanicjáig a legnagyobb bevételt hozó film volt Franciaországban. Funes filmbéli partnere, Bourvil az életben is jó barátja volt, és 1970-ben bekövetkezett halála nagyon megviselte.
Noha filmjeiben általában arrogáns, pökhendi, szószátyár figurákat alakított, a magánéletében szégyellős, szentimentalizmusra hajlamos ember volt. Persze természetéből fakadt a viccelődés - még a színészi pályája előtt egy csomó munkahelyről azért rúgták ki, mert a társait mulattatta, ahelyett, hogy dolgozott volna.
A csendőr és a földönkívüliek a sorozat ötödik része, és ez az egyetlen, amiben nem evilági erőkkel gyűlik meg a Saint Tropez-i csetlő-botló rendfenntartók baja. Pedig a széria következő darabjában az idegenek visszatértek volna, hogy bosszút álljanak, de a készítők egyéb hajmeresztő ötleten is gondolkodtak: a csendőröket kilőtték volna az űrbe! Ám ebből semmi nem lett, helyette a záró darabban megismerhettük a csinos csendőrlányokat.
A sorozat alkotói már korábban is kacérkodtak a fantasztikummal: Lütyő, Gabaj és a többi kétballábas csendőr elkavarodtak volna a Bermuda-háromszögben, sőt, a földönkívüliek repülő csészealjában még a waterlooi csatába is visszautaztak volna. Az ufós elképzeléseket végül a két évvel későbbi Káposztalevesben használták fel, ami - noha tele van tróger viccekkel, az ufó is azért jön, mert jó nagyokat finganak a címbéli levestől, és mindig isszák a jó töltetet - a színész életművének egyik legjobb darabja, a vicceken és a mókás sci-fi elemeken túl egy gyönyörű és szomorú, megható mese a szerelemről és az öregkorról.
Természetesen meg kell említeni ezeknek a filmeknek a zseniális magyar szinkronját is. Funes leggyakoribb hangja Balázs Péter volt (az Internetes Szinkron Adatbázis szerint Szombathy Gyula és Haumann Péter szólaltatták meg utána a legtöbbször, de voltak még szép számmal, némelyik név egészen meglepő) , és csak úgy ömlik belőle a szó, olyannyira, hogy a Csendőr-filmekben vagy a Jákob rabbi kalandjaiban Dr. Hársing Lajos sziporkázó nyelvi leleményeit olykor kifejezetten nehéz követni - és emiatt külön élmény, hogy még a sokadik újranézésre is új poénokat fedezhetünk fel. Már a csendőrök nevei is Hársing kiváló humorát dicsérik: Ludovikusz Lütyő, Jeromos Gabaj (Michel Galabru), Fityesz, Pacuha, Beléndek, Agykár, Bimbula, Topsi.
1975-ben Funes szívrohamot kapott. Ezután már jóval kevesebbet filmezett, és noha életének fő szenvedélye volt, a színházat is muszáj volt otthagynia. Eleinte filmezni sem engedték gyenge egészségi állapota miatt, és később is mentő állt készen a forgatáson, ha újra valami baja történne. Utolsó filmje, az 1982-es Csendőr és a csendőrlányok volt, a következő évben végzetes szívrohamot kapott.
Idősebb korában idejét legszívesebben felesége kastélyának kertjében, a rózsák közt töltötte. Olyannyira szerette azokat, hogy később még egy rózsafajtát is elneveztek róla.
