Még hatalmasabb kis hazugságok

  • Lakatos István

Elkezdődött a Hatalmas kis hazugságok második évada. Vajon lesz olyan jó, mint az első?

2017 egyik legjobb újonca volt a Liane Moriarty bestsellere alapján készült Hatalmas kis hazugságok. Nem csak azért, mert zömmel hollywoodi A-listás színésznők játszottak benne, hanem mert őszintén és megrázóan mesélt a csillogó látszat mögötti borzalmas tragédiákról, és úgy általában a kisstílű, hétköznapi, hazugságokra épülő játszmákról. A remek szereplőgárdából különösen Nicole Kidman, Shailene Woodley, no meg Alexander Skarsgård (a Skarsgårdok egytől-egyig istenadta tehetséggel vannak megáldva) tűnt ki, tisztességesen odatették magukat, de Reese Witherspoon, Laura Dern és Zoë Kravitz is remek alakítást nyújtottak. 

Vajon hányan élhetnek úgy, hogy az őszintétlen mosolyok, az értelmetlen csevegések, a kiegyensúlyozottnak tűnő, ám hazug látszat határoz meg valakit a külvilág szemében? Hányan fojtják magukba fájdalmukat, attól tartván, hogy a közösség megbélyegzi és kitaszítja őket? És hányan szégyellik magukat olyan szörnyűségek miatt, amiket a zárt ajtók mögött kellett elszenvedniük? A Hatalmas kis hazugságok megrázóan mutatta be, mit kell elszenvedniük a nőknek egy bántalmazó kapcsolatban, hogyan dolgozzák fel a nemi erőszakot, és egyáltalán, hogyan próbálnak életben maradni egy hazugságra épülő közösségben, ami közben gyakorlatilag egy csatatér, hiszen ha az ember nem vigyáz, sunyi pletykákkal pillanatok alatt bárkit meg lehet semmisíteni.

Ha valami sikeres, nyilván addig kell folytatni, míg kíváncsi rá a közönség és tart a lelkesedés. Mégis fura, hogy folytatták, hiszen a sorozat alkotói - bár Moriarty íróként továbbra is jelen van - kifogytak az irodalmi alapanyagból, és amúgy is, egy olyan pillanatban hagytuk ott a szereplőket, ami lezárta az alapkonfliktust és a gonosz is meglakolt. Mi jöhet ezután?

A főszereplők részéről a gyászidőszak, illetve az, hogyan dolgozzák fel azt a traumát, hogy tulajdonképpen gyilkosságot követtek el és hogyan számolnak el a lelkiismeretükkel. Celeste (Kidman), a családon belüli erőszak ellentmondásos működése szerint egyszerre megkönnyebült, de hiányzik is neki a férje, Bonnie (Kravitz) pedig teljesen magába zárkózott, hiszen ő volt az, aki Perry-t (Skarsgård) lelökte a lépcsőn. Ugyanakkor a látszatot továbbra is fenn kell tartani, még tudatosabban és körültekintőbben kell hazudniuk, még tökéletesebb életet kell mímelniük, mert titkolniuk kell az összeesküvést, mégis csak gyilkosságot követtek el.

Talán újabb titkok kerülnek felszínre a második évadban, de az első rész csupán afféle bevezető, így nem is valami érdekes. Az előzőekhez képest tulajdonképpen egyetlen érdeme Meryl Streep felbukkanása. Perry anyját alakítja, aki szeretné kideríteni, mi történt a fiával, és valószínűleg sikerül is neki, mert személyisége tökéletesen ellentéte a többiekének: véleményét nem rejti véka alá, nem alakoskodik, keresetlenül, sőt, bárdolatlanul őszinte. 

Az első évadot egyetlen délután és este daráltam le, tökéletesen működött a sztori és hiányérzetem sem volt, de nem tudom, heti bontásban működni fog-e. Egyelőre felvezetést  láthattunk, ami jórészt az előzmények epilógusának is tekinthető, semmi mást, sok-sok csacsogással. Azért remélem, miután az alkotók kivégezték a regényt, a továbbgondolás nem jut A szolgálólány meséje vagy a Trónok harca sorsára. Túl jó volt az első évad ahhoz, hogy ezt is elcsesszék.