Megbűvölt a Vaják-sorozat – de aztán elmúlt

Henry Cavill igen meggyőző Ríviai Geralt, de aki azt várja a Witchertől, hogy ez lesz „az új Trónok harca”, könnyen csalódhat.

Coming outtal kell kezdenem ezt a kritikát: nem vagyok fanatikus Witcher-rajongó. Sosem játszottam az azonos című videojátékokkal, és egyetlen betűt sem olvastam „a lengyel G.R.R. Martin”, Andrzej Sapkowski Vaják-regényeiből. Persze nem egy várbörtönben élek láncra verve, így ismerem azért valamennyire a Witchert, mint az elmúlt évek egyik megkerülhetetlen geek brandjét. A videojáték első része tavaly április óta várja az installálást a laptopomon (ekkor volt ingyenesen letölthető a GOG-ról), és csak remélni tudom, hogy karácsonykor végre lesz időm nekikezdeni a Sapkowski-regényfolyam nyitányának, Az utolsó kívánságnak.

Így viszont most abban a szerencsés helyzetben lehettem, hogy felfokozott előzetes elvárások nélkül, mezei fantasy rajongóként zuttyanhattam le pénteken a tévé elé megnézni a Vaják-sorozatot, hátha tényleg olyan jó az alapanyag, hogy egy Witcher-szűz is megérti a sztorit anélkül, hogy ötpercenként a vonatkozó Wikipédiát kellene túrnia. Örök vitatéma ugyanis, hogy egy adaptáció véleményezésekor a filmkritikusnak kötelező-e megismerni az eredeti alapanyagot a tisztánlátás érdekében. Én annak az iskolának vagyok a híve, hogy nem: a film és a tévésorozat olyan műfajok, ahol egy történetnek mankók nélkül, önállóan kell megállnia a lábán, hiszen nem lehet minden egyes befogadó fejében ott a világ összes könyve, képregénye és videojátéka.

A Vaják esetében nem is volt különösebb gondom abból, hogy érthetetlen lenne a keretsztori. A készítők elég erőteljes ecsetvonásokkal vázolták fel a három fő karaktert és a konfliktusaikat:

  • Ríviai Geralt: Henry Cavill karaktere, egy tetőtől-talpig szöges bőrpáncélba öltözött, fehér hajú, morózus harcos, aki keresztbe-kasul kóborolva a világban jó pénzért szívesen megöl minden boszorkányt, vérfarkast és egyéb rút, természetfeletti szerzetet. Csakhogy ő maga sem evilági lény: mágikus mutáció eredményeképp tud felkészülten harcolni a mágikus bestiák ellen, így a pórnép szemében valójában ő is csak egy a gyilkos fenevadak közül, aki kivételesen ideig-óráig segít nekik, ahelyett, hogy felkoncolná őket. A nép tehát egyszerre bálványozza és gyűlöli a Geralt-féle vajákokat, Henry Cavillnak pedig nagyon jól áll ez a macsó renegát szerep. 
  • Ciri: Freya Allan karaktere, Cintra királyságának ifjú hercegnője, aki nagy dolgokra hivatott, de jelenleg épp menekül a megostromlott és feldúlt otthonából. Bujdosása során első kézből tapasztalja meg, milyen kemény az élet a fényes páncélú lovagokkal teli várkastélyon túl, a vadonban, ahol akár egy rongyos haramia vagy egy mérgező gyümölcs is halálos veszedelem lehet. Freya Allan egész jól alakítja a szép kelmék és pompás lakomák világából a sáros erdőbe keveredett, megszeppent, de kemény hercegnőt – viszont sokan bizonyára furcsállni fogják, hogy a színésznő mennyire fiatal és törékeny ahhoz a harcias amazonhoz képest, aki a játékokból megismert Ciri.
  • Yennefer: Anya Chalotra karaktere. Csúnyácska, púpos szolgálólány, akiben hatalmas mágikus erők rejlenek, csak még nem annyira képes uralni ezeket. Yennefer a sorozat elején pont fordított utat jár be, mint Ciri: a disznóól mellől kaparja össze őt egy varázslónő, hogy aztán kőkemény tanulási folyamat árán a trágyaszagú, lenézett falubolondjából idővel egy gyönyörű ruhákban parádézó, veszedelmes és szép varázslónő legyen. Anya Chalotra igencsak ügyesen mutatja be ezt az átváltozást – bár itt a csúnya állkapcsát és a deformált vállait habszivacsból elkészítő kellékesek munkája is legalább olyan fontos volt, mint a színészi képességek.

A markáns hangulat és az izgalmas karakterek mellett a Netflix-sorozatok különös ismertetőjegye, hogy egyben kerülnek fel a teljes évadok a szolgáltató platformjára, nincs idegőrlő várakozás az egyhetes szüneteket alatt, mint mondjuk az HBO-szériák esetében. A jó Netflix-sorozat legfontosabb ismérve tehát pont az, hogy az ember egy ültő helyében ledarálja az összes epizódot, akár azon az áron is, hogy nem alszik semmit, és odakint közben felkel a nap!

A Vaják viszont sajnos nem húzott be annyira, mint korábban a Stranger Things vagy a Sabrina, így már a 4. részen bealudtam...

És ebből a néhány részből sem igazán tudnék kiemelni olyan jelenetet, ami annyira ütős lett volna, hogy évekkel később is erről beszélnének majd a fantasy rajongók. Valahogy az egész széria „tisztességes iparosmunka”-szagot áraszt. Az egyik részben látványosak a csatajelenetek, a másikban meg már nem is annyira. Hol jók a párbeszédek, hol meg csapnivalóak. Sok jelenetben az látszik, hogy az utolsó gyertyatartóig aprólékosan ki lett dolgozva az összes épített díszlet (a szereplők jelmezei pedig igazi sártól sárosak!), máskor meg ordít, hogy az a torony csak egy sebtében összetákolt CGI-kép.

A szörnyetegek egyik fele kézműves műremek, ahol meg sem mondanád, hogy az undorító bőr és szőr valójában műanyag, a rémek másik fele meg olyan, mintha valami 20 évvel ezelőtti számítógépes játék grafikáját néznénk, ami valaha rég menő volt, mostanra viszont eljárt felette az idő (sajnos a legelső rész nyitójelenete, az óriás pókszörnnyel vívott harc is pont ilyen bénácska, pedig ennek kellett volna berántania a nézőt, hogy azonnal kedvet kapjon a sorozathoz). Az erdők, hegyek és városok ráadásul mind kaptak egy sárbarna szűrőt. Emiatt sok jelenetről ordít, hogy agyon lett manipulálva, és ezekben a hús-vér Henry Cavill teljesen kilóg a környezetéből – mintha vetített háttér előtt sétálgatna egy régi videoklipben. A jelenetek közötti minőségi kontraszt sokszor olyan éles, mintha a Gyűrűk Ura-filmekbe valaki random beszúrt volna pár percet a Krull bolygóból!

Amit viszont nem lehet elvitatni a Vaják-sorozattól, az a nagybetűs Hangulat. Minden pillanatban tetten érhető, hogy ezúttal egyáltalán nem Tolkien fantasy világán járunk, ahol minden ork aljas és csúf, az elfek szépek és dallamosan beszélnek, a jó pedig mindig legyőzi a gonoszt. Sapkowski elfjei például egy valaha dicső nép számkivetett páriái, akik barlangokban bujkálnak, lopnak és gyilkolnak, csak hogy életben maradhassanak. Az emberek pedig hiába várnak csodát vagy egy jobb világot a kóborló Geralttól, ő is többnyire csak kisebbik rosszat tudja választani a nagyobbik rossz ellenében... A grimdark fantasy stílus persze pont emiatt népszerűbb mostanság, mint a klasszikus high fantasy – nagy kérdés, hogy többévados tévésorozatként is milliók fogják-e nézni és szeretni a Witchert, vagy megmarad egy szűkebb szubkultúra, a videojátékosok és könyvolvasók rajongása tárgyának?

Kiknek ajánljuk? A Vaják-regények és a Witcher-játékok rajongóinak mindenképp, elvégre ők az elsődleges célcsoport. A régi fantasy filmek szerelmeseinek is bejöhet, azok viszont, akik a Trónok harca tévésorozattal csöppentek bele a kardos-sárkányos zsánerbe vigyázzanak, nehogy megégessék magukat ezzel a sorozattal! 

Ítélet: 6/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu