Péntek: Juno (2007)

Jason Reitman filmje egyfajta trendet indított be - de hopp, álljunk csak meg, hiszen a Junót a legtöbben a kenyerét egykor sztriptíztáncosnőként kereső forgatókönyvírónő, Diablo Cody filmjeként ismerik! -, az erős, önálló, sorsa felől saját maga döntő fiatal nőkről szóló munkák sorát indítva be. Merthogy Diablo Oscart nyert a filmmel, ahogy a főszereplőnőt (főszereplőlányt?), Ellen Page-et is Oscarra jelölték. Ő Juno, okos, sőt, koraérett tinilány, aki váratlanul teherbe esik egy balfék osztálytársától. Az anyai örömök elé néző lány nevelőszülőket keres és talál a születendő kicsinek. A tökéletes adoptálók egy tehetős külvárosi szerelmespár, akik már alig várják, hogy a karjukban tartsák a csöppséget. Minden tutinak is tűnik, de persze nem az! A film elképesztő siker lett, és alig 10 milliós költségvetésének csak az észak-amerikai jegypénztáraknál ennek több mint tizennyolcszorosát hozta vissza, meg ugye négy Oscar-jelölést is összehozott.

Szombat: Mi kell a nőnek? (2000)

Tudom, egy évben legalább hetvenszer ismétlik a tévében, de akkor is megunhatatlan, mert okos, vicces és trükkös. Azért trükkös, mert olyan, mintha Mel Gibson filmje lenne, aki fickándozik is benne, mint 4 éves az IKEA gyerekmegőrző labdái között, de ez messze, messze nem egy pasi film. Mert ugye hősünk, a reklámipari nagymenőbe igazából nem azért csap a villám és az áram egyszerre, miközben körmét lakozza és egy harisnyát rángat fel, mert óriási pechje van, hanem azért, mert bepánikol attól, hogy tudása mit sem ér már egy nők uralta világban. Sőt, nem csak a megrendelői, de a főnöke és legfőbb riválisa is egy nő lesz, akit újonnan szerzett telepatikus képességeivel igyekszik legyőzni. Ám csak annyi történik, hogy végre megérti, mit akarnak a nők, és meg is adja nekik – először Marisa Tomeinek telibe, aztán Helen Huntnak finomabban. És tegyük hozzá, hogy mindez egy marketinges oktatófilmként is beválik!

Vasárnap: Csak szex és más semmi (2005)

Íme a majdnem tökéletes magyar romcom, amiben még Dobó Kata is nagyon jó, mert remek szerepet kapott, a nagyszájú, link, csapodár barátnőét - mondjuk ki szeretne ilyen barinőt, de ez már más kérdés. A lényeg, hogy a sok-sok felesleges bonyodalom a szimpatikus spermadonorra vadászó Schell Judit és az ugyanabban a színházban dolgozó vidéki bonviván Csányi Sándor végül összejönnek, és elhangzik Cserháti Zsuzsától a Boldogság, gyere haza, ami olyan, mintha apró kezecskék meleg fókazsírral kenegetnék a szívünket. A színházi környezetből sokkal többet is ki lehetett volna hozni, a kamu török kebabos srác kifejezetten idegesítő, de Goda Krisztina akkor is kitett magáért, megtalálta a megfelelő hangulatot, a megfelelő karaktereket, akiket nehéz megunni.