Minek mentek oda?

Az ausztrál Mel Gibson csak azért is megnyeri azt a csatát, ahol mind az amerikaiak, mind a vietnamiak győzelmet hirdettek, és mindkét félnek igaza volt.

Azt azért gyorsan leszögezem, a 2002-ben bemutatott Katonák voltunk nem a legjobb film a vietnami háborúról, az Apokalipszis most, a Szakasz, a Szarvasvadász vagy Az acéllövedék mind nagyságrendekkel jobbak, hitelesebbek nála, de még Brian De Palma sok szempontból elhibázott munkája, A háború áldozatai is többet mond el a konfliktusról, mert Randall Wallace rendezését elviszi a – kissé hamis – pátosz. És itt nem az amerikai propagandáról van szó, hanem a csata (amerikai) résztvevőinek istenítéséről, a katonalét túlzott felmagasztalásáról.

A film ugyanis Hal Moore ezredesről és embereiről szól, és az 1965 novemberében lezajlott Ia Drang-i csatáról. Ez volt az első nyílt ütközet Vietnamban a franciák helyét átvevő amerikaiak és az észak-vietnami reguláris erők között – nem a vietkongról van szó, ahogy azt sok helyen írják -, és ez volt az első csata, amelybe az amerikai katonák helikopteren indultak, „légi szállítású lovasságként”. Az amerikai erők célja a térségben állomásozó vietnami csapatok megsemmisítése volt, és jelentős kockázatot vállaltak azzal, hogy az ellenség által megszállt területen landoltak – igaz, elsöprő erejű légi és tüzérségi támogatást élveztek. A mindenfajta nehézfegyverzetet nélkülöző vietnamiak célja mindössze annyi volt, hogy minél nagyobb veszteséget okozzanak, tudván, hogy az amerikaiak amúgy sem szándékoznak megszállni a területet. És mindkét fél elérte a célját: a vietnamiak nagyon súlyos veszteségeket szenvedtek, de az amerikai áldozatok száma is nagyságrendekkel magasabb volt, mint amire a parancsnokság számított. Ez annak is volt köszönhető, hogy a csata utolsó napján az új kivonási zónához menetelő, kimerült deszantosok egyik egységén rajtaütöttek, és jelentős részüket leölték. És mit tesz isten, ez a mozzanat nincs benne A katonák voltunkban.

Íme, a nagy spoiler: a film végi mindenre elszánt, a hősiesnél is hősiesebb, a vesztésre álló csatát megfordító és eldöntő, az ellenséges parancsnokkal is végző roham soha nem történt meg, ami szerintem annak is átjön, aki nem ismeri az ütközet valós történetét. Pedig a rendező a játékidő zömében mindent elkövet, hogy bemutassa, mi történt, beleértve a fontos motívumként szolgáló francia kürt megtalálását vagy azt az esetet, amikor az amerikai gépek napalmot dobtak saját katonáikra. Merthogy Wallace amolyan háborús film szakértő rendezőként és íróként, ő írta – bár nem egyedül – a Rettenthetetlen és a Pearl Harbor forgatókönyvét, de ő jegyezte egy másik, későbbi Mel Gibson-féle háborús eposz, A fegyvertelen katona szkriptjét is. És ha levonjuk a Katonák voltunkból a hatalmas adag pátoszt, a katonalét  idealizálását – a filmnek fontos eleme, hogy a józan életű, vallásos katonákat otthon várja a csinos és törődő felesége és családja -, illetve a már említett maszatolást a történelmi hűség terén, akkor azért csak kapunk egy izgalmas háborús filmet.

Mel Gibsonnak pedig cseppet sem lehetett idegen a mélyen hívő, családszerető amerikai veterán karaktere, jól is hozza azt, de az Amerikai pitéből ismert Chris Kleinnek az istennek nem vagyok hajlandó elhinni, hogy igazi katona, és képes akár egy légynek is ártani.