Ó, az a legyőzheteten bajusz!

Daniel Day-Lewis impozáns bajsza az akaraterő, a birtoklásvágy, a kérlelhetetlenség élő szimbóluma, amely megremeg a zsákmány láttán, amelyről lecsorog a földből kitörő, nyers olaj, amely nem ismer akadályt!

Nincs mese, Paul Thomas Anderson egy Isten adta zseni, mind rendezőként, mind forgatókönyvíróként, és kevesen tudják úgy visszaadni az emberi mizériát, a lelketlenséggel járó fájdalmat és az egymás iránti hideg kegyetlenséget, mint ő. És van itt egy másik zseni is, Daniel Day-Lewis, nemzedékének legjobb színésze, aki pont az Anderson rendezte Fantomszállal zárta le pályafutását – és aki Oscar-díjat kapott a nagy bajuszú olajmágnás szerepééért. És azt a díjat nem is adhatták volna senki másnak, sőt, azóta senki másnak sem kéne adni, örökre meg kellett volna szüntetni, annyira jó volt Day-Lewis!

A film olyan, mintha a Dallas előzménytörténete lenne: a nagy olajőrület kialakulásának lehetünk ugyanis tanúi az 1900-as évek elején az amerikai határvidéken. Ekkor jöttek létre a mai is meghatározó dinasztiák, a nagy vállalatbirodalom, ekkor született meg a modern Amerika – és minő közhely, vérrel, verejtékkel! Amikor Daniel Plainview hírét veszi, hogy van egy kisváros nyugaton, amely szinte fürdik az olajban, felkerekedik, és a fogadott fiával együtt útnak indul Kaliforniába. Merthogy csakis azért fogadta örökbe a szerencsétlen fiút, mert az jót tesz az üzletnek, ha egy családi vállalkozás nevében kopogtat be az ajtón. Számítását siker koronázza, megcsinálja a szerencséjét, gazdag emberré válik. Ám a kitermelt olaj mennyiségével egyenes arányban növekszik a konfliktusok száma. Az olajbányászat velejárója a korrupció, a csalás, a pénz, a gazdagság ígérete elvakítja az embereket, veszélybe kerülnek a hagyományos értékek.

Eddig a hivatalos szinopszis, de az Upton Sinclair regénye alapján készült Vérző olaj (2007) valójában egy ember, Daniel Plainview filmje, akiben tombol a versenyszellem, rajta kívül az összes többi embert versenytársnak, legyőzendő vetélytársnak, leküzdendő akadálynak látja. Akkor is, ha azt az embert ő emelte fel, akkor is, ha az valami nemes célra hivatkozik, akkor is, ha a győzelem nem hoz többet annál, mint amit már elért. Számára a győzelemnél is fontosabb a másik ember veresége, és ez félelmetes, és még félelmetesebb Daniel Day-Lewis hihetetlenül intenzív, de sosem indokolatlanul túlzó alakításában. Ő mindenkit felfal, nem ismeri a szeretetet, vagy ha igen, akkor is átgázol az illetőn, ha szereti, de nem azért, mert gonosz, hanem, mert ennyire AKAR. És hozzá képest mindenki gyengének tűnik, így többnyire ösztönösen neki szurkolunk, különösen akkor, amikor egy bigott vallási vezetővel (Paul Dano) kerül szembe. A Vérző olaj régimódi, lassan hömpölygő, még lassabban kibontakozó darab, nem való mindenkinek, de iszonyú ereje van!