Tarantino és a dühös rabszolgák esete

  • Vízer Balázs

Nincs olyan fekete rendező, aki nagyobb hevülettel beszélne az amerikai múlt talán legocsmányabb jelenségéről, a rabszolgaságról, mint QT, és teszi ezt lenyűgöző módon.

Quentin Tarantino filmjeiben az a jó, hogy ha nem is sikerültek parádésra, vagy az ember nem szereti őket úgy egészében, részleteikben mindig fantasztikusak, mert senki sem tud elmerülni úgy az olyan részletekben, - mint a párbeszédek, a karakterek árnyalatai, a csak pár pillanatra feltűnő mellékszereplők, a zenék, helyszínek, beállítások, - mint ő. Amik tulajdonképpen nem is olyan lényegtelen részletek, és szerintem a legtöbbünk pont ezeket élvezi igazán a munkáiban. Én speciel annak idején nem szerettem kifejezetten a Django elszabadult (2012), de nagyon szerettem nézni, élveztem minden pillanatát. Ami persze így furcsán hangzik, hiszen minden ötödik pillanatában fröcsög valakinek a vére, így talán kicsit pontosabb úgy fogalmazni, hogy a vászonhoz szögezett, és lekötött minden pillanata.

És persze QT ahhoz is nagyon ért, hogy a maga szadista kis pillanatait remekül komponálja meg és tálalja nekünk, ráadásul érezni, hogy az itt felvetett kérdések nem csak mint filmes érdeklik, hanem valódi indulatok vezették a kezét. Merthogy véres időket élünk, két évvel az amerikai polgárháború előtt, ahol egy szabad ember élete sem ért túl sokat, hát még egy rabszolgáé lent, Délen. Ezt aztán igazán jól tudja a fogorvosból lett profi fejvadász, a német születésű Dr. Schultz (Christoph Waltz), aki élve vagy halva szállítja le a vadnyugat bűnözőit az igazságszolgáltatás számára - mivel az kevésbé macerás, rendszerint halva. És az egyik munka alkalmával fedezi fel egy rabszolga, Django tehetségét a fegyverrel, és mivel a férfi segítségére volt, hálából felszabadítja őt, sőt, társak lesznek, és elindulnak megkeresni a férfi feleségét, akit egy rabszolgapiacon láttak utoljára. A nyomok végül egy ültetvényre vezetnek, amelynek tulajdonosa a rabszolga véres sportját űzi, és akihez könnyen be lehet jutni, de kérdés, hogy hőseink ki is jutnak-e onnan!

Egy ilyen korszak, egy ilyen környezet és persze maga a western műfaja, amelyben nem csak lehet, de illik is öt percenként fegyvert rántani, ideális terep Tarantino számára – nem csoda, hogy következő filmje, a Aljas nyolcas is western lett - , itt pedig elég pénzt és paripát kapott a játékhoz. A maga 100 millió dolláros költségvetésével a Django elszabadul az eddigi legdrágább filmje, amihez megkapott mindent, amit csak akart, kivéve a főszereplőket, de ezzel is jól járt. Merthogy Django szerepére Will Smith-t kérte fel, Schultzéra pedig Kevin Costnert, de mindketten nemet mondtak, így jött Jamie Foxx és Christoph Waltz. Az utóbbi maga volt a főnyeremény, játékáért Oscart is kapott - egy óra és hat perces játékidejével egyébként ő a legtöbbet szereplő mellékszereplő az Oscar-díj történetében. Igaz, a díjat a velejéig romlott és rasszista, mégis rendkívül karizmatikus rabszolgatartó ültetvényest játszó Leonardo DiCaprio vagy Tarantino kedvenc színésze, a gazda undorító „házinégerét” alakító Samuel L. Jackson is megkaphatta volna.

Lakatos Mónika - Romanimo
2019. november 12., 19:30 Lakatos Mónika - Romanimo

Évszázados roma balladák és ritmusos pergetők a Müpában.

Jegyvásárlás