Egy klasszikus időhurokra épül az elmúlt évek egyik legjobb sci-fije, ami ugyan a földön játszódik, de így is rengeteg tudomány és fantasztikus elem van benne. Meg egy Tom Cruise, akit mindig lezúznak.
Ki gondolta volna, hogy pont időutazósdival lehet egy baromi izgalmas sci-fit összerakni? Vagy, hogy pontosítsunk, egy olyan történetre, amely egy időhurokra épül, amely hősünket fogva tartja – de azt is mondhatjuk, hogy életben tartja, mert akárhányszor meghal, újrakezdheti ugyanazt a pályát. Akarom mondani, ugyanazt a napot, mert a hurok csak ennyire engedi vissza, de ezzel is egy kicsit mindig előbbre jut.
Tom Cruise eddigi sci-fijei (Világok harca, Feledés, Különvélemény) jól teljesítettek, Doug Liman munkái pedig a nagyon erős (A Bourne-rejtély) és a szórakoztatóan közepes (Mr. és Mrs. Smith) között mozogtak, szóval lehetett reménykedni abban, hogy közös munkájuk, amelyhez női főszereplőként a mindig remek Emily Bluntot is megszerezték, korrekt lesz. Arra azonban kevesen számítottak, hogy ilyen meglepően jóra sikerül. Pedig A holnap határa, amelyet a premier előtt a "Csillagközi invázió találkozik az Időtlen időkiggel" képlettel próbáltak pozicionálni, szinte semmi újat nem mutat fel, de Liman, aki a japán Hiroshi Sakurazaka All You Need Is Kill című kisregényét dolgozta fel, nem csak tökéletesen adagolt minden jól ismert összetevőt, hanem képes volt egyszerre komolyan venni feladatát, ugyanakkor pár lépést hátralépve, egészséges iróniával kezelni azt.
Egy, a harcra teljesen alkalmatlan katona (Cruise) a Földet, pontosabban Európát megszálló idegenek elleni csatában a partraszállás során gyors és nem túl hősi halált hal. Csakhogy! Mivel ráfröccsen az egyik lény, ráadásul egy vezérlény vére, ő is valahogy a rendszerük része lesz, így amint meghal, rögtön újra is kezdi az adott napot, hogy aztán újra és újra meghaljon. Csakhogy, mivel emlékszik a korábbi alkalmakra, minden egyes alkalommal egyre messzebbre jut a megszerzett tudást hasznosítva, és szövetségesre tesz szert egy kőkemény katonanő (Blunt) személyében, aki egyszer már átélt hasonlót. Sokszor támadták már meg bolygónkat az idegenek és sokszor lett a dologból bugyuta, semmiről sem szóló tűzijáték, de az ismétlődő időszerkezetet Liman úgy használja, hogy azt tanítani kéne. Hősünk ugyanis nem csupán egyre messzebbre jut előre minden új élettel – mint egy videojátékban -, de hol téves irányban indul el, hol lyukra fut, hol pedig szünetet tart, de úgy, hogy ezt a történetet nem sínyli meg, sőt, a rendező képes a nézőt is megvezetni, mert még mi sem tudjuk, melyik szakaszt hányszor és milyen eredménnyel élte már át a botcsinálta katona.
Az ügyes szerkezet önmagában csak technikai bravúr lenne, ha nem lenne a történetnek súlya. Cruise katonája nem csak ügyetlen amatőr, hanem kezdetben gyáva, simlis figura is, és nem egy jól összevágott montázs során lesz belőle hős, hanem hosszú, érzékelhetően fájdalmas, mégis gyakran vicces úton. Ráadásul Emily Blunt veterán karaktere mellett kezdetben ő az esetlen, megvédendő figura, ez különös dinamikát kölcsönöz ennek az amúgy is jól pörgő filmnek, és óhatatlan románcuk sem elsietett, erőltetett. Az itt producerként is ügyködő Tom Cruise ez egyszer visszafogottan, kellő alázattal játszik, Blunt pedig nem tud hibázni, és még szép is. Nem véletlen, hogy már a film bemutatásakor felmerült a folytatás lehetősége, de az valahogy csak nem akar összejönni.
