Mindenütt jó, de legjobb út közben! – így módosítom a közismert közhelyet. Ezt bizonyítja az útinaplók sora, amelyek többszáz kilométeres hátizsákos túráimról mesélnek.

Mert hol lenne jobb, mint az El Camino zarándokúton (Ha menni kell – El Camino), még ha szénné égsz is a naponta megtett 30 kilométeren. Vagy a sarkkörön túli lappföldi túrán („Északfok, titok…”), ahol a patakok fertőtlenítés nélkül kínálnak ivóvízzel. A Fujit és a Japán Alpok csúcsait járva, amikor nemcsak más tájban, de más kultúrában fürdesz (Japppános). Skóciában („Aki dudás akar lenni…”), ahol majdnem meglátod a loch nessi szörnyet! Amikor a Himalája 6123 méteres csúcsának támadása előtt gyönyörködsz az ilyen tisztán sehol sem ragyogó csillagokban (Valaki fölért). Ha a Sierra Nevada csipkés vonulatán talpalva, nem tudsz betelni a vadon szépségével (Nevess, nevess, én majdnem meghaltam!). Ha az inka ösvény lépcsőin feljutva megpillantod a hajnal sugaraiban fürdő Machu Picchu fenséges romvárosát (Inka, inkább, leginkább). Amikor az „Ír Camino” 600 kilométerén esténként leöblíted az út porát (600 kilométer, 100 Guinness). Ha Korzikán nem a kegyetlenül nehéz terepet, hanem magadat győzöd le (A ló neve Korzika).

Erről mesélek, nem az úti beszámolók szárazságával, hanem a humor nedvével átitatott, ezernyi képpel, zenével, versekkel gazdagított, színházi monológra hajazó előadássorozatban, amely nemcsak a megtett sokezer kilométer látnivalóiról, hanem a belső utakról is szól, ami talán fontosabb, mint a megtett kilométerek.