Hogyan alapozta meg a rendszerváltás a mai színházi struktúrát?

A Magyar Színházi Társaság 2020 januárjában induló új beszélgetéssorozata „Csináljunk színházat!” címmel a színházvezetés kérdéseit járja körbe Csizmadia Tibor moderálásával, a területet ismerő szakemberek – igazgatók, önkormányzati képviselők, jogi és gazdasági szakértők – bevonásával.

A második beszélgetés a mai struktúrát nagy mértékben megalapozó időszak, a rendszerváltás kerül fókuszba. Milyen sikertörténetek és milyen kudarcok jellemzik ezt az időszakot? A beszélgetés vendégei különböző, de egyaránt érdekes szemszögeket kínálnak a rendszerváltás éveinek elemzéséhez.

Marschall Miklós közgazdász 1990 és 1994 között Budapest humán területekért felelős főpolgármester-helyettese volt, így a színházakat érintő ügyek is hozzá tartoztak. Vajon hogyan jött létre a főváros színházi stratégiája, milyen elképzelések mentén írták ki a színházak vezetésére szóló pályázatokat, és voltak-e színházszakmai szervezetek, amelyekkel e kérdésekben konzultáltak? És mi jellemezte a vidéki színházakat, különösen azokat, amelyek a 80-as évek közepén alakultak? Hogyan változott a színházak finanszírozása, társadalmi helyzete, beágyazottsága, a nézők és a fenntartó viszonya? Mennyiben módosult a 90-es évekre a színházvezető szerepe és feladata a társulaton belül és az önkormányzattal szemben?

Két olyan alkotó osztja meg élményeit a közönséggel, akik az ország több városában szerezték tapasztalataikat. Szikora János a 80-as években a győri Kisfaludy Színház (1980–1982) és a Miskolci Nemzeti Színház (1983–1984) rendezője volt, 1985-ben pedig az ő nevéhez fűződik az önállóvá váló egri Gárdonyi Géza Színház. 1986 és 1993 között a Vígszínházban és a szolnoki Szigligeti Színházban dolgozott rendezőként, 1993–1994-ben a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházának művészeti vezetője volt.

Zsótér Sándor a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház alapítói közé tartozik (1983–1985), ezt követte a szolnoki Szigligeti Színház (1985–1986), a Radnóti Miklós Színház (1986–1990) és a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház (1990–1992), ahol dramaturgként dolgozott. 1992 és 1994 között a Miskolci Nemzeti Színház rendezője volt, majd 1994 és 1996 között ismét Szolnok következett, ekkor már főrendezőként.

Mivel ők jelenleg is sokat dolgoznak vidéki színházakban – Szikora János 2012 óta a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója –, arról is kérdezzük őket, vajon voltak és vannak-e regionális különbségek a színházi kultúra tekintetében.

A beszélgetést ezúttal is Csizmadia Tibor vezeti, aki a kérdéses időszakban dolgozott Szolnokon főrendezőként (1985–1988), volt szabadúszó, majd a Budapesti Kamaraszínház művészeti vezetője (1991–1996). Reményeink szerint a perspektívák különbözősége adja a beszélgetés izgalmát, és teszi azt lehetővé – a sorozat első alkalmához hasonlóan –, hogy a közelmúlt tanulságait napjainkra vonatkoztathassuk.