Angol nyelven, magyar felirattal.
Amikor Danny Boyle filmre vitte Irvine Welsh regénye nyomán a Trainspottingot, Guy Ritchie még csak a szárnyait próbálgatta. Azért a Müpamozi mostani sorozatából már kiderülhetett, hogy a fekete komédia a brit film mélyen gyökerező és mindmáig élő műfaja, sőt szemléletmódja. A Trainspotting karakterei drogosok, akiknek életét szinte faltól falig kitölti a tudatmódosítóktól való függőség. De senki ne számítson szociodrámára: a világban és az anyagban való elveszettségük fanyar, ironikus történetté fajul.
Tegyük hozzá gyorsan, hogy 1996-ban még Danny Boyle sem volt felkapott rendező. A part, a Gettómilliomos és a 127 óra később jöttek. Kétségtelen, hogy a Trainspotting fordulópont volt a pályáján. Pofátlan, szókimondó, helyenként felháborító látványokkal operáló filmjében nem nehéz felfedezni a '60-as, '70-es évek bátor, stílusteremtő brit filmjeinek ízét-illatát. De mindez nem jöhetett volna létre, ha a skót író, Irvine Welsh regénye nem adta volna meg hozzá a kellő lökést. Itt ugyanis nem arról van szó, hogy a drogfogyasztás deviancia, és passz. Ez sokkal inkább generációs film: egy olyan nemzedék képe, amelynek tagjai már nem lázadnak, már a szembenállásukat sem fogalmazzák meg, inkább kivonulnak a maguk kicsi és egyre szűkülő világába. Hőseink „máshol vannak”. Ami pedig az őket körülvevő világ nagy dolgait illeti… Bocs, hát vannak még olyanok az univerzumban? A film siker lett, mára pedig klasszikussá vált: jelenleg a tizedik helyen áll a minden idők száz legjobb brit filmjét felsoroló listán.