Kik azok, akiket alig száz éve még tulajdonként kezeltek, pont, mint egy lovat vagy tehenet? Akik nem tanulhattak, csak hímezni, zongorázni, nem vásárolhattak házat, de még a gyerekeik sorsáról sem rendelkezhettek, nem lehetett saját pénzük, állásuk, és ha megunták őket, egyszerűen az utcára tették? Akik alig vállalhattak munkát, legfeljebb engedéllyel, nem nyithattak bankszámlát és nem is szavazhattak – akad, ahol még a 20. század végéhez közeledve sem... (És akad a világban hely – sajnos most a legfájóbb példa Irán vagy Afganisztán –, ahol még most sem...)

Ők ugyanazok, akik ma autót, céget, országot vezetnek, szavazatuk nemzetek sorsát dönti el, és a világ GDP-jének egy harmadát termelik ki – csupán az ingyen végzett, gondoskodó munkájukkal, mely nélkül összedőlne a világunk.
Alig vagyunk tudatában annak, hogy a nők hatalmas utat jártak be közel száz év alatt.

Mert alig vagyunk tudatában, hogy micsoda szupererőnk van.
Azt hihetnénk, a nők – és velük együtt persze a férfiak is – tisztában vannak azzal, hogy mennyire újak és mennyire törékenyek jogaink.
Én azt tapasztalom, hogy ez, sajnos, nem így van. Mivel az iskolákban nem tanítják, a nők többsége nincs tisztában azzal, minek – kinek – köszönheti, hogy írni-olvasni tanulhat, egyetemre mehet, szavazhat, és hogy mindez alig pár évtizede valós lehetőség.

Hányszor hangzik el ez: „Én nem vagyok feminista, de...” Már Móra Ferenc szerint is minden nő az, aki tanulhat... Ám sokan még ma sem ismerik fel és nem értékelik a magunkban és helyzetünkben rejlő esélyt. Talán ez lehet az egyik oka annak, hogy a nők – mi – alig támogatjuk egymást úgy, ahogyan tehetnénk. Egymás támogatásával önmagunkat és a következő generációt: lányainkat és egyben fiainkat is támogatjuk. Ezzel mindannyian csak nyerhetünk.

Ajánlott korosztály: 14+