„Miért fontos egy világhírű művész nevével kapcsolatba hozni egy alig 1360 lelkes, a világban morzsányi és még Magyarországon is igen kicsinek számító falut? Nem túlzás ez? Bizony, nem. Mert André Kertész – saját bevallása szerint – mindent, ami művészetét, látásmódját, személyiségét megalapozta, meghatározta. amiből majd nyolc évtized alkotásai táplálkoztak, azt itt, Szigetbecsén és a környező becsei tájban szerezte. És ez nem kis dicsőség a falunak, ugyanakkor pedig jókora feladat, kötelezettség, felelősség is. A Kertész által válogatott képekből mutatunk meg most hetven darabot, a Szigetbecsei Önkormányzattal kötött megállapodás alapján.” (Kincses Károly kurátor)
A történet nem ma kezdődött. 1899-ben hozták szülei a kis Kertész Bandikát először Szigetbecsére, rokoni látogatásra. Nagybátyja, Klöpfer (Klopfer) Mihály tehetős szőlősgazdaként a ráckevei hitközség egyik elöljárója volt, akiről a Magyar Zsidó Lexikon azt írja, hogy „Klopfer Mihály szőlőgazdaságai számottevő tényezői Ráckeve gazdasági életének”. A Klopfler-család felmenői közt neves személyeket is találunk, így például Klopfer Ignácot, aki az óbudai, majd a Dohány utcai zsinagóga kántoraként szolgált. De térjünk vissza a Csepel-szigetre! Klöpfer Mihály – ki gondolta volna akkor – döntő hatással volt a kis Andor művésszé érésére is: szigetbecsei házának padlásán, akkurátusan összekötve, évfolyamonként, fametszetekkel, litográfiákkal illusztrált régi, német képes családi magazinokat talált a gyermek Kertész. Melyikünknek nincs ilyen élménye, a nagyszülők poros padlásán régi újságokat lapozni, elfeledett kincseket fellelni? Ő sem volt ezzel másként. „Leutaztam Szigetbecsére a nagybátyámhoz. Felmentem a padlásra és elkezdtem ott kutatni, régi lapokat találtam, mint a Die Gartenlaube, sok képpel. A képek nagyon tetszettek… Mikor megtaláltam a régi lapokat, ösztönszerű volt, azt éreztem, hogy én is szeretnék felvételeket készíteni. Elhatároztam, hogy majd később, ha lesz pénzem, veszek kamerát, és azt csinálom, amit akarok. Ösztönösen elkezdtem komponálni, megtanultam a pillanatot észrevenni.” Szigetbecse és a környéke minden más magyar településnél fontosabbá vált számára az idők során. „Becse sem a rokonok miatt lett fontos és meghatározó, hanem mert olyan közel kerülhettem a természethez és azokhoz, akik közt ez történt velem. Később akár Tiszaszalkán, akár Esztergomban vagy Harasztiban, akár Franciaországban vagy New Yorkban fényképeztem tájat vagy embert, a becsei táj és a becsei emberek születtek újjá minden képen.” Az első látogatását aztán húsz éven keresztül nagyon sok követte. Utoljára a halálát megelőző évben, 1984-ben járt itt.
Kertész sokat kapott a falutól, olvashattuk. Ez a falu pedig Kertésztől lett becses. Ha valaki ebben az országban, Európában, Japánban vagy Patagóniában hallott már valamit Kertészről, akkor hallott Szigetbecséről is. Kevés magyar kisfalu mondhatja ezt el magáról. Ennek fényében lehet sütkérezni, lehet az előnyeit élvezni, de tudhatóan kötelezettségeket is rótt és ró az itt élőkre. A törlesztési folyamat 1984-ben kezdődött. 1984. március 10-én a Budapesti Tavaszi Fesztivál díszvendégeként Magyarországra jött a fotográfus. Két nappal később ellátogatott Szigetbecsére. Ekkor írta az alábbi sorokat: „Itt vagyok a gyermekkori emlékeim legdrágább helyén és fájó szívvel gondolok arra a gyönyörű emlékekre, mik ide kötnek. André Kertész Sziget-Becse 1984. márc. 13.” A falu akkori elöljárói kiállítást nyitottak meg a képeiből, körbevitték őt a falun, s felajánlották, hogy létesítenek egy Kertész emlékházat, melyben egy berendezett vendégszoba mindig a fotós rendelkezésére áll, ahányszor csak Magyarországra jön. Szembe kell nézni a ténnyel: ez a kis, Ráckeve melletti falu volt Kertész köldökzsinórjának az a pontja, ami Magyarországhoz kötötte, élete utolsó pillanatáig.
Hozzászólások