Monumentális főmű
Az árverés egyik kiemelkedő sztárképe Patkó Károly Mediterrán kikötő című alkotása, amely nem csupán az életműben, de a két világháború közötti magyar festészet egészében is kitüntetett helyet foglal el. A Római Magyar Akadémia első évfolyamába meghívott művész ezen az alkotásán összegezte művészi hitvallását és fogalmazta múzeumi rangú remekművé az olasz mediterrán élet magával ragadó élményét, az itáliai tanulmányút minden festői tanulságát. Különleges szerencse, hogy a korszak legendás napilapja, a Pesti Napló fotográfusa 1930-ban megörökítette Patkó római műtermét, és ezen a felvételen a Mediterrán kikötő monumentális vászna is jól látható a művész.

„Műkereskedőként nap mint nap lehetőségem van rácsodálkozni a látvány sokféleségére, a magyar művészet kimeríthetetlen gazdagságára. Életem – ahogy mondani szoktam – intenzív látványizgalomban telik. de a kezem közé kerülő, sokféle csatornából származó műtárgyakkal újra és újra akadályokba ütközöm: A modernizmus története arra tanította nemzedékemet, hogy mindig előre kell nézni, a jövőre kell koncentrálni, felmérve, hogy vajon az előttünk álló műtárgyakra milyen szemmel tekinthetünk majd öt, tíz, húsz év múlva.” (Kieselbach Tamás)

A nagy felfedezés
Az aukciós egyik meglepetése, Perlrott Csaba Vilmos Parkban című festményének felbukkanása és azonosítása az utóbbi évek egyik legizgalmasabb művészettörténeti szenzációja. A magyar fauve festészet méretével is kiemelkedő remekműve hosszú évtizedeken át utólagos, hamis Rónai szignóval „felékítve” rejtőzött egy Franciaországban élő magyar gyűjtő párizsi otthonában. A közelmúltban hazakerülve, a művel végre szemtől szembe állva sikerült azonosítani valódi alkotóját, egy korai, múzeumi rangú alkotással bővítve Perlrott Csaba Vilmos kimeríthetetlen izgalmakat rejtő életművét. A technikai vizsgálatok segítségével arra is fény derült, hogy az utólagos, hamis Rónai-jelzés alatt ott lapult Perlrott jellegzetes, ma már szabad szemmel nehezen kiolvasható, de a gondos fotózás segítségével egyértelműen azonosítható szignatúrája, sőt a datálás és a mű születési helyére – Nagybányára – utaló rövidítés is kibetűzhető.

Hazatért Batthyány-remekmű
Gróf Batthyány Gyula életművének egyik gyöngyszeme, a Caroussel „kistestvéreként” is értelmezhető Cirkusz alig pár hónappal ezelőtt, egy külföldi magángyűjteményből került haza. A közel egy évszázada lappangó, korábban sosem reprodukált kép örömteli felbukkanása újra ráirányítja a figyelmünket arra a tényre, hogy a viharos közép-európai történelem a magyar műtárgy állományban is mély nyomokat hagyott. A jóvátehetetlen háborús pusztulások mellett az arisztokraták és nagypolgárok emigrációba kényszerítése, a magukkal vitt műalkotások tengernyi tömege még a kevésbé szomorú következmények közé tartozik. E kényszerű kulturális „export” egyetlen pozitív következménye, hogy a határon kívülre került festmények és szobrok garmadája az elmúlt két évtizedben – a magyar művészettörténet rejtett, de végre felszínre került aranytartalékaként – elkezdett visszaáramolni egykori otthonába. Pazar kötet születhetne e repatriált művek sorából, amelyben előkelő hely illetné meg Batthyány Gyula most hazakerült, Cirkusz című alkotását is.

Festmény a bélyegről
A 20. század egyik legjelentősebb magyar magángyűjteményét, Fruchter Lajos korszakformáló kollekcióját gazdagította egykor Czóbel Béla Gyümölcscsendélet című alkotása. A számtalan kiállításon és könyvben bemutatott főmű 1983-ban a Magyar Posta egyik bélyegére is rákerült, amelyet több mint kétmillió példányban nyomtattak ki a festő születésének századik évfordulója alkalmából. A Gresham-kör ikonja egyike volt azoknak a festményeknek, amelyek a Tigris utcai legendás Fruchter-villában lógva, a 20. század harmincas éveiben új utakra terelték a magyar műgyűjtés történetét.

„A művek, alkotók és korszakok újra és újra átértékelődnek. Számtalan példát hozhatunk erre a különleges átalakulásra: ugyan ki gondolta, hogy az itthon 25 éve totálisan ismeretlen, illetve el nem ismert Sher Gilből a londoni Tate Modernben kiállított magyar(–indiai) világsztár lesz? Vagy ki gondolta, hogy az évtizedek óta ismert cigány festőkből most páran bekerülnek a kortárs képzőművészet fősodrába!? Pedig ezt történt, Balázs János, omara és Péli Tamás azon a kasseli Documentán szerepelt idén nyáron, ahová alig sikerült bejutnia egy-két magyar alkotónak az elmúlt fél évszázadban. Miközben készítettük az előző kortárs aukciót a háború utáni magyar művészet elismert alkotóinak nem egy főművéből, nem hagyott nyugodni a kérdés: mi történt azokkal a művészekkel, akiknek munkáit fiatalon láttam a képcsarnok galériáiban vagy a Műcsarnokban, vagy azóta is nézem őket a sok ezer magyar lakás falán, ahol megfordultam munkám során? Mi történt ezekkel az alkotásokkal akkor, amikor a 60–70-es éveket átértékelte a retró hulláma, mi történik ma, amikor a világ esztétikai-lakberendezési trendjei körében hódít a mid-century hangulat? Ha a jövő perspektíváját figyelembe vesszük, akkor át lehet keretezni azt a műtárgysokaságot, amelyet korábban sommásan és sokszor pontatlanul „szocreálnak” neveztünk, mid-century dizájnná. (...) feladatunk van ezekkel a művekkel, ez a múltunk, ez az örökségünk, bennük tükröződik az országhoz, történelmünkhöz fűződő bonyolult viszonyunk. Nem hagyhatjuk őket figyelmen kívül, hiszen a folyamatosan pergő évtizedek ezeket is bevonták múzeumi aurával, ezek is régiséggé váltak, telve nosztalgiával és történetiséggel. Az elmúlt 77 év sok esetben háttérbe szorult figurális, realisztikus, valóság- vagy emberábrázoló művészetének egy-egy darabját újraértelmezzük, friss kontextusba helyezzük, új párosításokkal, nemzetközi analógiákkal. Arra hívom a művészetértő közönséget és a szakmabelieket, hogy kíséreljük meg – közösen – megpróbálni újraértelmezni, újra kitalálni ezt a területet, hogy megértsük saját kulturális hátterünket, a háború utáni figurális, látványelvű tendenciákat, a szocreált, a groteszk hangokat, a hódmezővásárhelyi iskolát, a grafikusok „aranykorát”, a tradícióhoz erős szálakkal kötődő alkotókat vagy a virtuóz festőtudást csillogtató művészeket. nem a kánon átírása, hanem kiegészítése, kibővítése a célunk. Aki ismer engem, tudja, hogy nem oppozíciókban gondolkodom, hanem az egymás mellett élő értékek kifogyhatatlan gazdagságában.” (Kieselbach Tamás)

A figuralitás tükrében
A modernizmus története leírható egy hosszú fejlődési ívvel, ahogy az avantgárd megtagadja a hagyományos látványfestői tradíciót, darabjaira bontja a valóságot, majd az evolúció csúcsán megszületik az absztrakció. Mind a mai napig ez az alapvető rendezőelve mindenféle nyugati modern múzeumnak és a művészettörténet elbeszélésének - ez a fő hagyományreferencia a mai kortárs képzőművészet számára is.

Ugyanakkor tény, hogy a képlet nem ilyen egyszerű, hiszen a figurális művészet búvópatakként – vagy óriás áradásként – követi végig a 20. századot. (…) A magyar képzőművészet 1945 óta eltelt 77 esztendejét bajosan lehetne elmesélni figurális tendenciák nélkül. Ha kihagyjuk ezeket, akkor kirostálódna nagyobb részt az európai Iskola (és öröksége), Szentendre gazdag termésének komoly hányada (Anna Margittól a Vajda Lajos Stúdióig), kiradírozódna az egyetlen törzsökös magyar „izmus”, a szürnaturalizmus, a nyugatról exportált pop, a dokumentarizmus ízű hazai hiperrealizmus, nem beszélve az új szenzibilitásról vagy az ezredfordulós technorealizmusról.

Véletlenszerű esettanulmányként itt áll előttünk Patay László 1989-es tablója, a Néhányan közülünk - a Csepeli Iskola Galériában. (…) A közönségkedvenc festményt, amely a magyar (főként figurális) festészet ki-kicsodája, képes nagylexikonja, hátul középen a Magyar Nemzeti Galéria alapító igazgatója, a vonalas művészettörténet-írás nagy tekintélye (és Patay támogatója), Pogány Ö. Gábor, de felismerhető Kárpáti Tamás, Duray Tibor vagy Barcsay mester is a közönség soraiban. Patay esete modellértékű. A realista festészet mellett elkötelezett művész pályafutását kényszerű megalkuvás, képcsarnokos eladások, visszautasított (és megnyert) pályázatok, fővárosi botrányok, felvállalt „vásárhelyiség”, művészeti akadémiai tagság és egyházi megrendelések szegélyezték. Ugyanaz történt vele, mint megannyi újszerű figuratív festészeti kezdeményezéssel a 60–70 - es években: az a realizmust követelő művészetpolitika hívta életre, amely megutálta saját kreatúráját, amint kiforrott, mert mégsem felelt meg a megfoghatatlan ideológiai igényeknek. Így fordult el a hivatalos világ a közönségbarát szürnaturalizmustól, így szeretett ki a nosztalgiába fulladó vásárhelyi iskolából és így csömörlött meg a képcsarnokos realizmustól, Korga Györgytől kezdve Czene Bélán át Patay Lászlóig. (…)
A műtárgyak viszont megszülettek. Hihetetlen gazdagságban, a realizmus ezerféle létező regiszterét megszólaltatva, megtöltve az állami kiállítóhelyeket és a képcsarnok országos hálózatának fiókboltjait. A mostani aukció válogatása ebből a végtelenül széles műtárgyanyagból villant fel egy-egy példát, jelezve a művészettörténeti tágasságát ennek az esztétikai rögvalóságnak. Köztük a vitathatatlan kortárs klasszikusok és klasszikus kortársak Csernus Tibortól Lakner Lászlón át Fehér Lászlóig, aztán az idős mesterek (például Bernáth Aurél), a virtuóz grafikusok (Kondor Béla, Szász Endre, Gross Arnold, Orosz János), akiket egykor tenyerén hordozott a rendszer, nemkülönben a Hódmezővásárhelyi Iskola széles holdudvarának egykori képviselői, akik nosztalgiával burkolták be az eltűnő paraszti valóságot, a cigányfestők (Omara, Péli Tamás, Balázs János), akik épp most vették be a nemzetközi kortárs csúcsintézményeket. Aztán a delejesen tökéletes hiperrealisták (Mácsai István, Czene Gábor), a különféle groteszkek a bizarr történeti vízióktól (például Nyári Lóránd) a lélek mélyére ható drámaiságig (Anna Margit, Román György), a továbbélő római iskolások (például Molnár C. Pál), a szocreál leszármazottai, az ecsetkezelés bravúros virtuózai. És minderre még rákapcsolható a rendszerváltás utáni mai figurális festészet Nagy Krisztától dr. Máriásig. Látványérzékeny, figurális, valóságtükröző művészet az elmúlt 77 évből, amellyel foglalkoznunk kell, mert a szemünk előtt válik múltbeli értékké. (Rieder Gábor)

70. Téli aukció
2022. december 20. kedd, 18 óra
Élőben és online a Marriott Hotel báltermében