Mítoszokkal már nem lehet értelmezhetővé tenni azt, ami értelmezhetetlen, ma már a vesztesek története csak téveszmeként élhet tovább. Csak a hatalom mítoszai uralkodhatnak, csak a győztesek történelme lehet univerzális. A magyarok történetére csak a magyar figyelt, s már ő sem. Már a nemzetre gondolva is bűntudata van, elszégyellve magát már mániás belső monológgá válik a vesztes magánmítosza. A nemzetközi akadémiai tudományoskodásban a mellékes lábjegyzet sem említi a már megcsonkolt test és lélek abbahagyhatatlanul továbbsorvasztó faragását, a közösség és ember sorvasztását. Bezárul a fájdalom, mítosz, népmese a magába roskadt, a gúzsba kötött, egyedül maradó torzó lény önmagát nem vigasztalhatja. Nincs önvigasztaló belső menedék, mert a győztesnek kell megfelelni, valahogyan el kell nyerni a sajnálatát. A megfelelési kényszer diktálta amnézia miatt csak fantomfájdalommá, mentális zavarrá szelídülhet a megemészthetetlen feldaraboltság. A szétzilált közösségek maradványai újra és újra gyűlölni fogják egymást. Vereség és vezeklés után csak a megmagyarázhatatlan és kellemetlen érzés marad, elegyedve az újabb kisemmizettséget adó megaláztatásokkal, eredet nélkül kering a fájdalom. A nemzetköziségbe vetett hit illúziója irányít, az idomított önkritika kényszerbetegségében szenvedve önostorozó mazochizmussal kell megvallanod, hogy eddigi léted meghaladottá vált. A még életben tartott test-torzó kényszeredetten felsóhajt – Lehettetek volna egy kicsit igazságosabbak is! Halkan sípoló, fojtott sikoly a sorvadt, deformált szájból. A régi hatalomszövetség még több csápot növesztett mutánsa mintha gyógyítaná a tehetetlen csonkot, de nem látva az apró testet, csak távolba tekintve saját utópia-horizontját láthatja. Apró nemzetek morzsalékát nem veszi észre, az apró sípoló hangok elhalnak az új világrend építésében.

Szükségszerűségek láncolata – mondja az önmagát már isteni eredetűnek hitt Mag-Európa Világügyelő a kis Magornak. Mert ezt az ázsiai kötődésű kis csonkaságot borzasztó emlőihez emelné, kábulatot adó tejével elkábítaná, de ez a riadt csonk-csecsemő még végtagok nélkül is kezelhetetlen. Mindez csak abszurd komédia! – individuális mítoszokba ágyazott zsurnalisztai melléfogás. A közösségétől elszakított, magára hagyott ember, aki a felügyelet szemében nem lehet más, csak reakciós és nacionalista. Ha rokonok és leszármazottak elszakítottságát zokon veszi, akkor hamis politikai elméletek szálaiból szőtt vádszőnyegbe tekerik a csonka lényt. Nincs hiány, a fájdalom ideje lejárt, mindez meghaladottá vált, mindez csak Philoktétész sebe, ne vakargasd ilyen hévvel! A valódi szövedék pedig olyan bomlasztó igazságtalanságok sorozata, amiért még senki sem kért egy halk elnézést. Örökkévalónak szánt vádszőnyegbe burkolva, ahogyan a kentaur Nesszosz megmérgezett vére által átitatott gúnyán keresztül képes bosszút állni Héraklészen, úgy a trianoni elátkozott vádszőnyegbe csomagolt csonka nemzettest sem képes kigyógyulni sebeiből. Héraklész, a nagy erejű isteni halandó lassú és fájdalmas halála méltatlan egy héroszhoz, amit végül is hitvese mért rá. A trianoni tragédia, mint a lernai Hüdra epéjében termelődő méreganyag átszivárog és beszennyezi a vért, sebzett és megsebző tovább terjeszti a viszály mérgét.