Herbert Anikó vizuális művész aktuális „villámkiállítása” nemcsak a Budapesti Művelődési Központ látogatóinak szól, de megszólítva érezhetik magukat az épület előtt elhaladó gyanútlan járókelők is. A „Nubes” kiállításon az állandó, mégis folyton folyvást változó természeti jelenségek kerülnek középpontba – Nap, Hold, csillagok és persze, felhők –, melyek az alkotó értelmezésében nem pusztán az észlelés tárgyai, sokkal inkább az elmélyülés eszközei. Messzi kapuk, melyek több kilométernyi és fényévnyi távolságból is visszavezetnek minket saját belső tereinkbe.

A november 9-én nyíló kiállításon most először mutatkozik be a teljes „Otthonka” sorozat, illetve az Andorrában készült „Personal Cloud Stories” darabjait is itt láthatja először a hazai közönség.

Nubes, vagyis felhő. Ezen a kiállításon eltávolodunk a szakirodalomban használatos kifejezésektől: nem vízcseppek és jégkristályok elegendő koncentrációjaként értelmezzük a látottakat, hanem a megfoghatatlant, a folyton átalakulót, a sohasem-ugyanolyant keressük. Ezt a tünékeny természeti képződményt, mely több kilométeres magasságból mindig más-más arcát mutatja nekünk, Herbert Anikó közelebb hozza hozzánk, és megállásra, kontemplálásra invitál bennünket. Képein keresztül az alkotó arra a tevékenységre igyekszik emlékeztetni bennünket, amit gyermekként nagyon is jól ismertünk, s amit felnőtt fejjel egyre ritkábban engedünk meg magunknak: hogy nézzük – pusztán a látvány öröméért – a felhőket. A feladat egyszerű, vagy mégsem?

Még ha nem is vagyunk tisztában a felhők művészet- és vallástörténetben előforduló változataival és jelentőségével, tekintetünket tudat alatt, ösztönösen is az ég felé emeljük.

Herbert a szemlélődés tárgyává s egyszersmind alkotásai főszereplőjévé is teszi a felhőket: alkotásain keresztül mi is beléphetünk azokon a kapukon, amiket ugyan napmintnap érzékelünk, de belefeledkezni csak egész ritkán szoktunk.

Bár ez a sokrétű szimbólum korábban is megjelent újrahasznosított anyagokból készült papírkollázsain, az alkotó most tovább bővíti repertoárját: a nemrégiben elkészült „Nubes” falvédők társaságában az égbolt további szereplői is megjelennek kerámia objektek formájában, sőt a hagyományos népi motívumokkal díszített miskakancsó egy sajátosan újragondolt változata is feltűnik majd a művelődési központ kirakatában. És persze most sem hiányozhat az a bizonyos japán szimbólum, mely szinte már Herbert védjegyévé vált az elmúlt évek során: a végzet vörös fonala ezen a kiállításon is hol észrevétlenül, hol nagyon is látványos módon jelenik meg és teremt kapcsolatot égi és földi dolgok között.

Herbert már belépett ezeken a kapukon, hogy aztán dolgozóasztala fölé hajolva alkotásaiban újrateremtse azt a látványt, amin keresztül mi is beengedést nyerhetünk önmagunkhoz. Ebben az élményben nemcsak a kiállítás látogatói, de az utca embere is részesülhet: a művelődési központ három kirakatában is ott pihennek majd a művész által megalkotott rendhagyó „díszletek”, melyek állandóságukkal a változás szépségére emlékeztetnek.