A kiállítás fókuszában álló háromdimenziós portré egyszerre szembesít a művész egyedi, poszthumanista bemutatkozásával, ugyanakkor filozófiai és etikai kérdéseket vet fel. A szobrot egy számítógép, valamit egy 3D-s szkenner készítette. Ezt látva megfogalmazódig a kérdés, mennyire lehet életszerű a robot alkotta büszt, marad-e szerepe az emberi gondolkodásnak és a humánus alkotói folyamatoknak. A felülről, sőt – a CT képalkotó módszereit idéző munkákon – belülről ábrázolt fejek és koponyák a látható és a láthatatlan között feszülő ellentétpárok vizuális bemutatására vállalkoznak. Az anatómiai album és a Louvre múzeum katalógusának lapjai felidézik az ember ősidőktől ismerős ábrázolását, amellyel erős kontrasztba kerülnek a robotszerű, poszthumán testképek. Sophia, a világ első humanoid robotjának szerepeltetése utópisztikus gesztusként értelmezhető. A monotípia technikájának választása szimbolikus, hiszen egy nem sokszorosítható eljárás eredményeként a munkák egyedivé válnak. Ez az humanizmus filozófiája felől értelmezve azonos valamennyi ember megismételhetetlenségével. Mégis, a sokszorosíthatóság lehetőségét magában hordozó eljárás felveti a poszthumán kor technikai újításainak lehetőségeit és dilemmáit.