A találó, sokat sejtető cím önmagáért beszél: a kiállított képek egyik legfőbb jellemzője a narratív, elbeszélő jelleg.
Az alkotások egyenként, önmagukban is felvillantanak egy-egy „meserészletet”, ám így, egymás mellé rendezve őket, összefüggő történeteket szőnek.
És hogy miről szólnak e költői hangvételű mesék? Egyetlen szóval összefoglalva: a kapcsolatokról. Kapcsolatokról ember és ember között, ember és ló között, tágabban véve pedig az ember és a természet között.

Mindemellett szólnak a mindennapok rohanásaiban olykor elfelejtett harmóniáról. És az időről, melyben – a gyökereken keresztül – varázslatos módon összekapcsolódik a jelen és a múlt.

A fotók főszereplője valójában a ló, aki ezúttal az ember régi időktől való társaként, barátjaként, segítőjeként tűnik fel. A képek meseszerű jellegét néhol történelmi miliőt idéző ruhák és beállítások erősítik, de hasonló hatást érnek el a ködbe vesző, álomszerű felvételek is. Andrea képmeséi – mint általában az igazán jó mesék – teret adnak a befogadó gondolatainak; közös játékra hívnak, s arra ösztönöznek, hogy magunkban gombolyítsuk tovább a mese fonalát.