Képes-e teremteni a teremtmény?, teszi fel a kérdést Kecső Endre Androgün című kiállítása. A szobrászat és az építészet látványvilágából merítő, vázaképszerűen redukált palettájú festmények Kecsőre jellemző módon antik lényeket hívnak életre, nem pusztán a bemutatás kedvéért, hanem egyfajta gondolatkísérletként: a megjelenítés eredményezhet-e valódi jelenlétet. Egyszerűbben: hatnak-e az alkotások a valóságra?, és ha igen, akkor az alkotások tekinthetők-e alkotóknak, hogy a Pügmalion-történet így nyerjen újabb jelentést, ahol a művész szerelme nem egy alkotás, hanem maga az alkotás folyamata. Kecső szeretné, ha ezekre a kérdésekre igen lenne a válasz, mert így eljuthatnánk a platóni utópiáig, az elmúlt aranykorig, amikor is két fél egyként, hiánytalanul létezett.