Kiállítás

Külön ter(m)ek | Horvát Éva Mónika | Kritikus tömeg

festőművész
Műcsarnok
2019. február 27. (szerda) - 2019. március 24.

Helyszín:


1146 Budapest, XIV. kerület Hősök tere

2012 óta Horváth Éva Mónika nagy energiákkal festi a tömeg áramló mozgását, a gerjesztett, komponált, nem spontán tömeggomolygást városi terekben. Az alkotó tanult filozófus, és ahogy tapasztaltam, a gondolkodás tudományát nem választja el a kreativitástól.


Maradandó kamaszkori művészeti élményem volt Paolo Uccello csataképe az Uffiziben, amelyen Firenze 1432-ben aratott győzelme Siena fölött valójában apropó: a főtéma a páncélos lovagok lándzsáinak kavargása. Modern megközelítés ez a korai, vektorokból épített kompozíció, a műtörténet mérföldkövének számít.


A festőnő most kiállított friss ciklusa már nem Uccello frontális, földi szemszögéből ábrázolja a „harcolókat”, hanem fentről szemléli a sárkányfog-vetemény sarjadását. Ehhez a nézőponthoz is van történeti forrás: azok a madártávlati tervek, amelyek Haussmann bárónak a középkori Párizst, vagy James Hobrechtnek a régi Berlint leradírozó barbár urbanisztikai gesztusa nyomán megszülető modern világvárost ábrázolták. A művészet is pontosan követte az építészettörténeti fordulatokat, és bár a bulvárok népét Claude Monet vagy Camille Pissarro képei még nem anonim városi polgárokként ábrázolták, de Georg Grosz vagy Ludwig Meidner már arctalan masszává gyúrta a német metropoliszok emberáradatát. A 20. század elején rendszerint még ceruzavázlat készült tüntetés közben, ebből született azután a műteremben az olajkép, például Franz Skrabina híres Éjszakai tömeg a berlini Palota előtt (1907) című vászna. Minden jelenkori politikai manipuláció képe már régóta ott van a festővásznakon.


Egyetemistaként egyik tanárom, Máriási Masznyik Iván festőművész az R-klubban tartott híres, tág kultúrantropológiai horizonttal megfogalmazott művészetfilozófiai előadásaihoz festményreprodukciókat és különféle fotográfiákat vetített, amit roppant módon élveztük. Diái között akkoriban újdonságnak számító elektronmikroszkópos metallurgia-fotók is akadtak, amelyek az anyag titkait tárták fel, s ihletforrásul is szolgáltak a festészetéhez. Ezek közé – a mikro- és makrokozmosz analógiájának érzékeltetésére – tengerparti homokstrandon hasonlóan elrendeződő, fürdőző-napozó tömeg légifotóját csempészte. Hozzátette: az emberiség veszélyes bőrbetegség a Föld testén. Mosolyogtunk – de ma, két évtizeddel bolygónk tízmilliárdos emberi népességcsúcsai és várható mozgalmaik előtt, a mester szarkasztikus megjegyzése inkább tárgyilagos világmagyarázatnak tűnik. Észleljük, ahogyan Horváth Éva Mónikánál festői programmá, kompozíciós lehetősséggé változik át: „Örömteli karneváli tömeget látunk, a vidámságot és gondtalanságot a kép koloritja, az egymással harmonikusan kiegészítő viszonyban levő pirosak és zöldek otthonossága húzza alá – és ugyanakkor a megsemmisülés iszonyatával, a tengerár hullámtaréjából az emberiségre vicsorgó anamorfikus szörnyeteg-pofákkal, az apokaliptikus végpusztulás látványával (is) kényszerülünk szembenézni.”(1)


A festő-filozófus Horváth Éva Mónika táncfilmek koreográfusaként is működött, és rendszeresen mozgásművészet ihlette performanszokkal „kommentálja” a szóban kimondhatatlan, ecsettel maradéktalanul nem kifejezhető közlendőjét. (Ezzel rendre izgalomba hozza az erre érzékenyebb kortársakat, Nagy Márta Júliától Takács Ferencig.) Horváth Éva Mónikát a fenti, váteszi jóslat művészeti vetülete mind festőként, mind filozófusként motiválja. Korábbi lágy, kontúrokat nélkülöző, szinte Vaszary János képeit idéző kompozíciói keményen fogalmazott, körülrajzolt színekkel új képi világgá változtak.


A festő tudja, hogy a vásznán mi a kemény, mi az éles és mi a rugalmas, a képlékeny; és sejti, mik ezek a mai társadalmi mozgásban. Horváth Éva Mónika fluid, gyakran érzelmes, intim témájú pasztellrajzait felváltották az olajjal festett filozofikus ecset- és eszmefuttatások. Többek között erről írta A pszichomorfia mint konceptualista műalkotás című tanulmányt. A pszichomorfia szerinte a lelki-szellemi mozgásokat tükrözi az emberi életben. Horváth Éva Mónika kollektív pszichénk szimbólumkészletének képi analógiáit fürkészi, folyamatosan keresve a kimondhatatlan, de képpel kifejezhető határmezsgyéket: „Arctalanná válás a tömeghisztériában? Túl egyszerű. Valamiféle jelentőséget kellene tulajdonítanom a vibráló, élénk színeknek, a szivárvány felé táncoló alakok mozdulataiból lüktető elragadtatásnak.”(2)


Most, amikor az ő képein gondolkozom, még ott feszül a 4-es metró Fővám téri megállójában az általa festett, felnagyított kép*. A sporaarchitects iroda építészei (Dékány Tibor, Finta Sándor, Hatvani Ádám, Vadász Orsolya, Komoróczky Tamás) által vizionált, makro-mikro anyagszerkezeti analógiák roppant dinamizmus érzetét keltő architektúrájában Horváth Éva Mónika képe úgy függ a fejünk fölött, mint az alatta folyamatosan áramló utazók tükre. Már a ciklus elején készült, a női vízilabdameccset elemző vásznán is a torpedó- és kamikaze-szerű embervektorok mozgásának lényegét ragadta meg, aminek „éles”, örvénylő változata lett a strandolókat elsöprő cunamiról megfogalmazott látomás.


Masznyik Iván tanítása szerint a vízözön örvényeit és a hullámzó városi embertömeget valami közös energia mozgatja. A befogadótól függ, hogy a gomolygásban világvégét, szivárványos geometriát, okos hangyabolyt, tömeghisztériát vagy forradalmi mozgalmat lát. Horváth Éva Mónika installáció igényű tárlata a Műcsarnok kiállítóterében a kollektív elfogadás forradalmát jeleníti meg.


Szegő György, a kiállítás kurátora

Vélemény: