Egység a kettősségben
A legismertebb geometriai jel, amely megtestesíti a „kettősségben való egységet”, valószínűleg a jin és a jang szimbólum. Azt szimbolizálja, hogy két erő mindig harmóniában van egymással. Az anyagi világ ellentétekből áll: nappal/éjszaka, +/-, rend/káosz, keletkezés/elmúlás stb. Gyermekkorunktól kezdve kettősséget tanítanak nekünk. Csend nélkül nincs zaj. Ennek van értelme számunkra. De tényleg ilyen egyszerű?

Alapvetően két különböző módon fedezzük fel a világot, amit külső és belső nézetnek nevezhetünk. Történelmileg egyenlőségjelet tehetünk a kettősség és a fizikai külvilág/tudomány közé, míg az egység egy belső világnak/hitnek felel meg. A megfigyelő és a megfigyelt, a szubjektum és a tárgy közötti egyértelmű elkülönülés általánosan érvényesült annak érdekében, hogy a valóság szerkezetét megragadhassuk. De a fizika több mint száz éve ennél is pontosabb, mert azt mutatja, hogy a belső nézet legalább annyira releváns a hatás elérése érdekében. Ennek tudományos bizonyítékai között találjuk például a placebóhatást.

A buddhizmusban az egység fogalmát a nem-kettősség írja le. Mert amint egységről beszélünk, kívülről nézzük, és egy pillanatra elszakadunk tőle. Az egység tehát a szubjektum és a tárgy egyesítését jelenti. A 20. század eleje óta a modern fizika rájött, hogy a klasszikus ok-okozati elv nem képes megmagyarázni az eseményeket és megállapításokat egészen az atom magjáig. A newtoni fizika segít nekünk azokban a számításokban, hogy űrsiklót küldjünk a Marsra, ugyanakkor eléri a korlátait, amikor arról van szó, hogy mi történik az anyag belsejében. Általánosságban elmondható, hogy amikor megpróbáljuk megmagyarázni az anyagot, még a nyelv is „akadálynak” bizonyul. Az atomfizikus Peter Dürr szavaival élve „amikor az anyagi világot a legkisebb részecskéig próbáljuk boncolgatni, végül semmi sem marad, ami az anyagra emlékeztetne bennünket. A végén már nincs anyag, csakss forma, szimmetria, kapcsolat, összekapcsolódás, folyamatok. Nincs több anyag, semmi, csak rezgés, amit nem lehet felfogni.”

És ez még nem minden! Úgy tűnik, hogy minden kapcsolatban áll egymással. A térbeli elkülönülés csak az anyagi világról alkotott felfogásunkban létezik. Ugyanakkor tudatunk közvetlen hatással van a részecskék viselkedésére (vö. kétrés-kísérlet). Szociológiailag úgy tűnik, hogy ezek a felismerések lassan átalakítják a világ népességének nézőpontját. Az emberek egyre inkább felteszik maguknak a kérdést: Nem egyedi a világ? Nem vagyunk -e „egy” emberfaj, akik „egy” Föld nevű bolygón élnek? Ha volt ősrobbanás, nem voltunk mindannyian eredetileg egyek?

Hogyan képzelhetjük el tehát ezt a „nem megragadható” belső egységet? Peter Dürr „csel”-nek nevezte, a cselekvés szóból. A tényleges cselekvés, a valóság megközelítése megtalálható a geometriában. A megfigyelhető folyamatok leírására a matematika képes. A természetben megnyilvánul a számok harmóniája. Az aranymetszés megtalálható mind Leonardo vitruviusi ember-tanulmányában, mind a Fibonacci-számokban. A Fibonacci-számsorozat (0+1=1;1+1=2;1+2=3;2;2+3=5;3=8 stb.) nemcsak egy nyúlpopuláció növekedésének leírására használható, hanem a növények növekedésére és az időjárási eseményekre is alkalmazható. Plutarkhosz hivatkozva Platón kijelentésére azt írta, hogy „Isten folyamatosan geometrizál”, Carl Friedrich Gauss pedig arra a megállapításra jutott, hogy: „Isten számol”. Már a kereszténység előtti időkben is hittek a „szent geometriában”. Érdekes a pszichedelikus anyag (például DMT) kiváltotta vizuális tapasztalatok leírása is. Ezek ma, csakúgy, mint a négy-nyolcezer évvel ezelőtti rituálékban, hasonló geometriai képeket tárnak fel a legkülönbözőbb emberek számára.

Ezek a geometriák tükröződnek Kunibert Fritz munkáiban. A Fibonacci-szekvenciákban konkrétan is megjelennek és megszámlálhatók a különböző színű téglalapok sorozatában. Fritz korán úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a kört, és egyetlen formára összpontosít. 65 éve négyszögesíti a teret. Többnyire a négyzet áll a munka középpontjában, máskor a „mikroelem”, amelyből egy nagy jel vagy elmélet fejlődik ki. Ez azonban nem korlátozás, éppen ellenkezőleg, munkájának kánonja elképesztő változatosságot mutat.

Az évek során különböző sorozatok jöttek létre, amelyek mindegyikében van valami közös. Mindig négyzet alakú rácsban vannak elhelyezve. Fritz kompozíciós módszerének esszenciáját 1966-ban készült Befejezetlen című képe hordozza. Műveinek kiindulópontjául szolgáló rácsot önálló képként mutatja be. A koordináta-rendszer köti össze minden munkáját, tulajdonképpen a művész mátrixa.

Ezeket, mint ötleteinek univerzumát, geometriákkal tölti meg. Néha matematikai szigorúságú rendezettséggel vagy ritmusokkal, és néha véletlenszerű káosszal, amelyet az 1990-es évek eleje óta számítógép segítségével véletlenszerűen hoz létre. Az a történet, amit a Frankfurt am Mainról készült rajzain kockás papírra rajzolt diákkorában, úgy tűnik, az előképe volt annak, amit az 1960-as évek óta „hangszerel” számunkra. Így írja le Eugen Gomringer egy katalógusszövegben, rámutatva Kunibert Fritz műveinek zenei elemére.
Az „egység a kettősségben” témája a fekete-fehér egymás mellé helyezésének különböző sorozataiban is felfedezhető. A négyes szám megfelel a négyzetnek. Hans-Peter Riese a teret demokratikus formaként írja le, mert egyenlő oldalai és egyenlő szögei vannak. Az elképzelés, hogy a színeket és formákat a társadalmi folyamatok vizualizált példázataként lássuk, az 1960-as években számos művészt foglalkoztatott. Klaus Staudt egy kiállítás megnyitása alkalmával a következő észrevételt tette: „A négyes szám életünket, korunkat, világunkat jelképezi. Négy hét egy hónapot tesz ki, négy évszak egy évre utal, négy irányban élünk, és négy szél határozza meg az időjárásunkat. Térbeli gondolkodásunk négy dimenzióhoz kapcsolódik, és a képeket négy szempontból értelmezzük: kompozíció, esztétika, tartalom és technika.”
Victor Vasarelyt is foglalkoztatta a természet, a művészet, a geometria és a valóság párbeszéde. Az ő esetében a művészet és a természet kapcsolata úgy volt értelmezhető, hogy meglátása szerint a természet törvényeinek fizikai szempontból kell határoznia a művek megfogalmazását és a művész tevékenységét, és azokra mint téma vagy probléma kell reflektálni. Vasarely a tér és az idő egybeszerkesztésével korán lerázta magáról a kétdimenziós síkfelület béklyóját. Például, ha két nyomtatott átlátszó lemezből születik meg a szobor, a néző mozgása megváltoztatja a műalkotást, közös nevezőre hozva egymással a témát és a tárgyat. Vasarely arról álmodozott, hogy a műalkotás egyszer el fogja foglalni a néző teljes látóterét. Ez manapság a VR szemüvegekkel vált lehetségessé. A digitalizáció kora azt a felismerést is magával hozta, hogy mindent újra létre lehet hozni a 0 és az 1 alapján.

Kunibert Fritz mindig is gyűjtötte az órákat, rajongott a designért és a technológiáért. Nemrégiben művészetének egy teljesen új dimenziót nyitott. Egy 1966-ban készült művét aktualizálta technikai értelemben, megfeleltetve egy új korszak ízlésével, hasonlóan a „remix” zenei formához. Fritz felhasználja a képernyő klasszikus formáját, miközben a képsorozatát virtuális térré alakítja át, amelyet 3D-s szemüveggel lehet megtapasztalni, és NFT-ként is el lehet érni. Ezáltal nyílik lehetőség a négy kapott kép egybeolvasztására és arra, hogy a néző egyszerre legyen képes „átrepülni” rajtuk.

A központi áthatolás című festmény egyes négyzeteit kinagyítva is meg lehet tekinteni, annak érdekében, hogy eljussunk a kép lényegéhez. Az egész több, mint a részeinek összege. Csak egységként működik. Fritz festményeinek folyamatai/„progressziói” túlmutatnak a kép keretein. Az egyediségre való igény a kép határain belül megszűnik. Az áthatolás izgalmas része a láthatatlanban rejlik, a köztes térben, itt történik a rezgés, amely egyfajta mezőhatást hoz létre. Ugyanakkor a szem kalandozhat a kép egyes részein, összpontosíthat valamire, és a kép többi részét megkülönbözhetetlen háttérbe moshatja. Ez az anyag állapotához hasonlítható. Összességében a részecske egyszerre van jelen az űrben négyzetként és hullámként. Ha közelebbről megfigyelem és egyre jobban megnövelem, úgyszólván részecske-négyzetté válik, ami tárgyiasul, de egyúttal el is tűnik, úgyszólván kioltódik az egész rezgése és jelentése.

A virtuális valóságban a néző egy fraktál 3D-s szoborban merül el. Ez az élmény megváltoztatja a teljes műalkotás és a galériában fizikailag kiállított képek befogadását. A művészet tapasztalata térben és időben is kitágul. A tudat egy ötödik dimenzióba helyeződik át, hiszen most már a műalkotás négy dimenzióját egyszerre érzékelhetjük. A megfigyelőnek mindig magasabb dimenzióban kell lennie, mint az objektumnak, hogy létrejöjjön a felismerés. Például egy felület két dimenzióját csak a harmadik dimenzió (tér) szemszögéből láthatjuk. Metaforikusan szólva, az embernek először a Holdra kell repülnie, hogy megnézze, milyen gyönyörű, egyedi bolygón él. Ma már tudjuk, hogy az ember elpusztítja az élőhelyét a természet megsemmisítésével. Mindenkinek újra kell gondolnia a szerepét a természetben. Meg kell értenünk, hogy minden összetartozik, hogy egyek vagyunk a természettel, és hogy ez a kapcsolat valós. El kell ismernünk, hogy a második világháború utáni időszak utópiái és a fejlődésbe vetett hit nem tette élhetőbbé a környezetet.

A szobor fraktálszerkezete a virtuális valóságban fizikailag teszi a végtelenség fogalmát érzékelhetőbbé. Mindezek a tényezők szemlélődő hatást gyakorolnak Fritz új műveinek nézőjére, és összekapcsolják őt a művészettel. A valóság lényegében egy ötlet = vibrációs információ, amely érzelmileg és racionálisan is működik. Ahhoz, hogy megközelítsük a valóság magasabb szintjét, és, hogy áthatoljunk a valóságon, egy meditatív állapot megélésére van szükség. Talán Kunibert Fritz központi áthatolásának képi világa közelebb hozhat bennünket ehhez a tapasztalathoz. (szöveg: J.D. Fritz, 2022)