Nagy Judit friss diplomásként, 1978-ban a szombathelyi Textil Biennálén első helyezést ért el a színes pillangót ábrázoló, háromrészes gobelinjével. Ezzel a klasszikus kárpitszövési technikával már a középiskolában megismerkedett, és egy életre beleszeretett. A művész több interjúban is elmondja: „a gobelin rabszolgamunka”. Ugyanakkor szenvedélyes viszony fűzi a kárpit készítéshez, amit napi több órában gyakorol, mivel ezt a speciális technikát „csak rendszeres, napi gyakorlással lehet elsajátítani”1. „Szenvedély, ami ehhez a »kétarcúhoz« fűz, ehhez az ünnepélyeshez, anakronisztikushoz, aki egyszerre feminin és maszkulin, a »műfajok királynője«, ott trónol a képzőművészet és az iparművészet között, elandalít, fölemel, közben agyondolgoztat.”2 Az egyik ikonikus munkájával, a Szövés=életmód című kárpittal ezt a viszonyt fejezi ki. Egyben választ ad arra a kérdésre, miért készít valaki a 20. század végén, 21. század elején falikárpitot. Munkái arra is példák, hogyan tud ez a régi és nemes technika napjainkban kortárs maradni.

A falikárpitoknak és a textilmunkáknak általában jól azonosítható funkciójuk van.Melegítenek minket és az otthonunkat, jótékonyan eltakarnak falfelületeket, ablakokat,vagy akár titkos ajtókat. Olyan önálló műfajról beszélünk, amely a képzőművészet és az iparművészet határán egyensúlyoz. A textilkészítési eljárások kultúránk történetének egészen távoli múltjába vezetnek vissza. A Nagy Judit által művelt technika virágkora az európai középkorban volt, ekkor még többnyire más készítette a tervet, más a kartont,és megint más a szövést. A kortárs kárpitművészetben a kezdeti tervtől a vázlaton át az elkészült textilig az egész folyamat egyetlen alkotó munkája.

Nagy Judit műcsarnoki kiállításának címe: Személyes átváltozások. Nem életmű-tárlat, inkább leltár a most-nak. Személyes, mert minden műben ott vannak az érzések, gondolatok, az élet munkával töltött órái. Átváltozások, mert alkotójuk tudatosan építi az útját, témái egymást folytatják, mindig új létállapotokat fednek fel, ahogy a természet lényei átváltoznak, valami újjá alakulnak át, ugyanakkor magukban hordozzák a korábbi állapotukat is, mint egy lepkévé váló hernyó, vagy az ősszel elszáradó falevél.A kiállításban szerepelnek a megvalósult kárpitok és az azokhoz kapcsolódó tervek,vázlatok, feltárva a különböző munkafázisok egymásra épülő folyamatát.

Korai munkássága során az apró repülő lények szinte minden fajtáját megjelenítette. Frank János „Rovartani ujjgyakorlat”-ként említi a Kámeák-sorozat darabjait,3 és Nagy Judit munkásságát értékelve hozzáteszi: „Ő sohasem torzít, semmit sem tesz hozzá a modelljeihez. (…) Minden öltése egzakt.” A repülés története című kárpit átvezet a madaras képekhez. Ezeken a felismerhető madár ábrázolásokat barokkos girland koszorúk veszik körül, mintegy keret a keretben, ilyen például A csendélet pávával, vagy a Csendélet Coca-Colával és madarakkal. Utóbbiban a kólásüveg úgy jelenik meg a kép középpontjában, mint korunk és az amerikai tömegkultúra egy ikonikus csendéleti eleme. Ez a motívum a humor nyelvén szemben áll a Nagy Judit által művelt klasszikus textilkészítési metódussal. Más sorozataiban kulcsok és épületek kapnak főszerepet,az alkotó egy-egy életszakaszához, illetve a kultúrtörténet korszakaihoz kapcsolódva (Kulcsmondat, Oldás és kötés, Himnusz-kapuk).

Érdekes megvizsgálni a jelenleg is tartó alkotói periódus képeit, a Predestinatio-sorozat darabjait. A kárpitok alapja egyszínű (vörös, drapp és kék), melyen rendezett sorban – összhangban az adott életszakasszal vagy hangulattal – különböző mitológiai lények sorakoznak, egy-egy személyt megtestesítve a művész életéből. Megjelenik az oroszlán, a sas, a bika, a sárkány és az egyszarvú. Ezek a lények a közöttük lévő növényi mintával látszólag egy ornamentika-rendszert, egyfajta rácsszerkezetet adnak ki, de nem csupán díszítmények, hanem egy történetet mesélnek el: a művész beleszőtte az élete, hétköznapjai történéseit, személyes viszonyrendszereit. „A dísz mindig tökéletes összhangban van a szerkezettel, annak szerves része. […] addig, ameddig a díszítés stilizált marad!” – mondja Owen Jones,4 és hozzáteszi: amikor a díszítmény eléri azt a szintet, hogy a festő tökéletes hasonlóságot ér el a természettel, „onnan már nem vezet tovább út”.5 Nagy Judit műveiben a díszítmény valóban összhangban van a szerkezettel, de nem ennyi a szerepe; minden munkája attól válik kortárs műalkotássá, hogy a jelenre reflektál, a stilizált alakok valós személyeket jelenítenek meg, aszerint átlényegítve, ahogy az adott életszakaszban, a kárpit megszövésének idejében érzett irántuk. Egyfajta kódrendszerként működnek, apró jelzésekként segítve az emlékezet természetes működési mechanizmusát. Személyes átváltozásokként elmesélik egy tevékeny, tartalmas, magánytűrő, de nem magányosan folytatott életút állomásait. (Kondor-Szilágyi Mária, a kiállítás kurátora)