Történelmi mítoszokra és a történelmi hősök megidézésére rendszerint azoknak a politikai rezsimeknek volt és van szükségük, amelyek saját jogon, a nép által szentesített legitimáció és a maguk teljesítménye alapján nem tudják igazolni létezésüket, hatalmukat. Az 1942 és 1956 közötti időszak a magyar történelem amúgy is viharos 20. századának legturbulensebb korszaka volt. Háborús vereség, népirtás, a politikai üldöztetések egymást követő hullámai, öt egymás után következő rezsim- és rendszerváltás, politikai rendszerek bukása, nyilas puccs, kommunista puccs, forradalom, majd e korszak utolsó eseményeként az ellenforradalom, a diktatúra restaurációja.

Egy közös szál mégis végighúzódik a korszakon: politikai törekvéseik, hatalmi ambíciójuk alátámasztására mindegyik egymást követő és egymás ellen fellépő politikai szereplőgárdának szüksége volt Petőfire. A Horthy-rendszer háborús propagandája éppúgy őrá hivatkozott, mint a rendszert megbuktató nyilasok. Petőfi zászlaját emelték magasba a háborúval, a német megszállással és a nyilas puccsal szemben fellépő ellenállók különböző csoportjai. A kommunisták 1948 tavaszán 1848 centenáriumára időzítették hatalomátvételük legfontosabb lépéseit, az államosítást, a pártegyesítést és a politikai ellenzék likvidálását, miközben Petőfi, Kossuth és Táncsics „szentháromságát” emelték piedesztálra. A Rákosi-rendszer Petőfi forradalmi álmainak beteljesítőjeként álcázta magát, de Petőfi lett a jelképe a sztálinista diktatúra magyar változata elleni társadalmi ellenállásnak majd a forradalomnak is, hogy aztán a forradalmat szovjet segítséggel leverő Kádár-rezsim ismét Petőfiben lelje meg történelmi előképét.

Petőfi, minden időben. A kiállítás korabeli filmek, fotók és dokumentumok segítségével mutatja be Petőfi politikai alakváltozásait, emlékezetének kisajátítási kísérleteit ebben a szűk, ámde annál traumatikusabb másfél évtizedben.