"Képzőművészettel gyakorlatilag tizenéves korom óta foglalkozom. Nem vagyok ezzel egyedül a családban, bátyám a saját tehetségéből él meg. Általánosban eldőlt fejben az, hogy ezzel akarok foglalkozni, ill. ennek tanításával. Irigyeltem, hogy ott a nyári szünet, meg hogy rajzzal lehet foglalkozni, tehát alkotni. Gimnáziumban ugyanaz az ember, Tóth Miklósné volt a tanárunk, bár ha messzebb látok az orromnál másképp is lehetett volna, de akkor sem én, sem a családunk nem tudta mi az a művészeti szakközép, így abból kimaradtam. De nem bántam meg, szaktudása, ellentmondást nem tűrő, de egyben szeretetteljes tanítása sokat jelentett. Sok-sok művész, művészettel foglalkozó ember került ki a keze alól. Nem lehetek neki elég hálás. A szerencsi Bocskai Gimnázium után jött a Nyíregyházi Főiskola, Szepessy Béla, Lukács Gábor, Madácsy, Orosz Csaba, Havasi Tamás, Horváth István, Soltész István, az akkor több generációt kinevelő gárda... De náluk is nagyobb hatással volt rám Fajó János és szabadiskolája Szerencsen. Két hét a nyárból, kizárólag a konkrét geometrikus művészetről. A közeg egyszerűen lehetőséget adott, hogy kipróbálja magát az ember több területen. Fotó, festészet, design, grafika. A szekciók szabadon átjárhatóak voltak, de mindig visszahúzott a grafika. Úgy éreztem az a közegem. Az a hely, ahol azt csinálhatom, amit szeretek. Akkor is visszatértem, amikor úgy tűnt, más szekciókban is volna helyem. Kéri Ádám, Boros Tamás, Haász István, váltották egymást a szekcióvezetők. Aki viszont a grafika mibenlétét is meg tudta mutatni, az Kovács Tamás László volt. Nyelve olyannyira emberközeli lírai geometria volt, hogy sokáig levetkőzni se nagyon tudta az ember magáról.

Főiskola után sokáig nem tanítottam, nem úgy hozta az élet. Aztán jöttek hatások máshonnan, a MOME mesterképzésén Féner Tamás és Gerber Pál... itt megtanulta az ember a kritikai, elemző gondolkodást, ami egyszerűen nélkülözhetetlen ahhoz, ha valaki terelni akar másokat egy alkotói úton.
A geometria megmaradt, nem is engedem el egyhamar. Miért? Mert nincs benne az, ami miatt az emberek összeveszhetnek egymással: politika, vallás, származás, faj... A mű nem akar több lenni, mint amit ábrázol. Egyik nyelv sem ennyire őszinte, mint a tiszta forma művészete. De az ember nem hazudtolhatja meg magát, hiszen akkor minek komponál? Szóval akarva-akaratlanul ezek jelentenek valamit, csak akkor és ott nem tűnik fel. Ami kár, mert azt vettem észre, hogy a képek tanítanak. Legalábbis nekem mindig üzennek valamit magamról.

Nem szívesen ismétlem magam, mert hiszem azt, hogy alkotni annyit tesz, mint kísérletezni, játszani, felfedezni. Többnyire szeriális a gondolkodásom, tehát ha kitalálok valamit vagy jön egy ötlet, akkor többféle módon próbálom megvalósítani. Kicsi, nagy, fekvő, álló, ilyen papír, olyan szín, stb. Ez a játékosság, kísérletezés kell az embernek, de legalábbis nekem biztosan, hogy ne veszítsem el a hitem a mindennapokban."” (Sallai Tibor)