2021 tavaszán művésztelepre hívtak, de a vírushelyzet miatt csak egy hét lett belőle, egy nagyon esős hét. Néhány sétával és az ablak előtti munkával kellett megelégednem, mégis nagyon fontos lett ez a rövid idő. A hosszas bezártság után a tavasz új, friss élmény volt. Amikor hazajöttem, hirtelen el is készült néhány munka, aztán megtorpantam. Számomra mindig fontos volt a kiindulás, a látvány annak ellenére, hogy aztán félreteszem, mert másként kell eljutnom a képhez. Minden alkalommal újra meg újra meg kell keresnem belső biztonságomat, szabadságomat, amit csak a képekkel folytatott hosszas, figyelmes párbeszédben találhatok meg.

„A zöld a remény színe? Az hát, hogyne, semmi kétség. De próbáljon csak meg az ember úgy reménykedni, hogy ne remegjen, el ne borzadjon közben soha. A remény tőszomszédságában vagy inkább magában a reményben mindig ott fészkel a sötét, reménytelen szorongás és csüggedés. Nincs még egy szín a világon, ami annyi magányosságot árasztana, ami oly erővel fejezné ki bolygónk elveszettségét a mindenségben, mint a zöld. A zöld a világ dicsősége. Nincs nála nagyszerűbb, ünnepélyesebb szín. A zöld a színek kezdete, foglalata, a színek büszkesége. A zöld a színek lelke. De akkor mért nem világosabb egy kicsit?” (Robert Walser: Zöld, fordította Halasi Zoltán)