Közel tíz évig fényképeztem a Budapest belvárosától, a Nyugati pályaudvartól alig három kilométerre elterülő, százhektárnyi Rákosrendező pályaudvar életét, szubkultúráját. Az állomás épületét, a vonatokat, a környék hajléktalanokkal belakott zugait, a graffitiket. A pályaudvar területét el nem hagyva dolgoztam. A környéken nőttem fel, láttam fénykorában, pusztulásában, elmúlásában. A fővárosnak ez a jellegzetessége is ugyanúgy el fog tűnni, mint a Város a városban/Józsefváros 2010 könyvem helyszínei.

Munkám során kerestem azokat a portré értékű, számomra fotográfiailag érdekes személyeket, akikben megtalálom azt, ami engem izgat. Előző munkáimhoz hasonlóan – Budapest Józsefváros 2010, Berlin Neukölln 2011 – itt is egy jól körülhatárolható területen dolgozom, szinte ismerősként térek vissza. A helyszín az előzőekhez képest jóval szűkebb, emiatt sokkal koncentráltabb, bonyolultabb fotográfiai feladatot jelent: rengeteg átutazóval kerülök kapcsolatba, a találkozások természetessége, a várakozásra szánt idő, az esetlegesség megismételhetetlensége miatt. A pályaudvar elhanyagolt, magára hagyott hangulatot áraszt. Várótermét műteremként tudom használni, ahova behívom az átutazókat, várakozókat, és különböző világítási módszerekkel megjelenítem karakterüket. Az idő nem csak a tárgyi környezetet változtatja meg, de a benne élő embereket is: másképp öltözködnek, viselkednek, másképp nyilvánulnak meg a kamera előtt. Ezek a fotók a képeken szereplő emberek beleegyezésével készültek, tudták, hogy róluk fénykép készül, mint anno a fényképésznél. A különbség az, hogy én tudatosan választom ki, kit akarok lefényképezni. A megszerzett tapasztalatok alapján kialakított munkamódszeremmel folyamatosan dolgoztam a projekten, követtem a változásokat, dokumentáltam az állomás életét. Azt remélem, ha sikerül ezeket a fotókat megőrizni, 10-20, 100-200 év múlva kordokumentummá válnak./Stalter György/