Persze, a nomen nem feltétlenül omen, de ebben az esetben említésre méltó, mert itt a profán és a szent tartalmak maguktól értetődően társulnak gondolatban és anyagban.

Farkas-Pap Éva azon művészek közé tartozik, akik helyükön kezelik a dolgokat, illetve, ha szükségesnek érzik, helyre tudják tenni őket – a kicsinek mondottakat naggyá, a nagyokat, távolinak tűnőket vagy ismeretlennek látszókat emberközelivé, ismerőssé változtatva. Harmóniát képzelve, sőt, azt át is élve, helyet biztosítva a békesség számára.

De mindez nem zárja ki az intenzitást: kísérletezés, tapasztalat-összegzés, új impulzusok, elkötelezettségek, időhiány, adrenalin-koncentráció és hevület az, ami alakítja a művet, a műveket. A szellemi, lelki és anyagi természetű kincsek egymással összefonódó létezése és az így keletkező perspektíva minden téren természetes az alkotó számára.

Ennek megfelelően, munkáinak anyagában és formájában, illetve a jelentéstartalmakban is ott van a precíz keménység és a kedves engedékenység − az értelem és az érzelem olyan nagyszerű kombinációja, amely ilyen, viszonylag kis méretű alkotások esetében különösen szokatlan. A magyarázat valószínűleg abban rejlik, hogy annak ellenére, hogy az élményeinknek és azok volumenének feldolgozása egyszerre elbizonytalanító és egyértelműsítő, az esszencia megfogalmazásához elegendő az a kimagasló képesség az odafigyelésre, amellyel a kiállító rendelkezik. Ráadásul a hiányzó láncszemeket – a hiányokat – a teljesség velejárójaként, a teljesség megértéséhez, illetve elfogadásához szükséges minőségként kezeli. Az eleve meglévő és a szerzett hiányok okozta fájdalmat is a rész egészének tekinti, sokszor viszonyítási alapként, de mindenképpen a kibillenésekből történő visszatérésekhez szükséges koordináta-rendszer kihagyhatatlan elemeként tekint rá.

Korai, 2004-es Hiányjel című munkáiban még a hiány szimbolikus helyét kötözi be, öleli-fonja körbe, tiszteletben tartva a várakozó létet. Egy évtizeddel később, talán a magánytalanság-tapasztalat tárgyiasított változataként létrejött első Közös ló sorozata azonban már a közösség anyagban és színesen történő megfogalmazása, és a gyerekkor fontos, de sokáig feledésbe merült, magával ragadó részletének: Schéner Mihály lovakat ábrázoló köztéri alkotásainak látványa is beépül a művek habitusába. A szürkében is archaikus Közös ló (#Schéner 100) szobrok szintén magukban hordozzák az időnként felbukkanó bizonytalanság elfogadása utáni bölcs kiegyensúlyozottság lehetőségét. A hinta alapú, kétfelé irányuló közös test a bizalom mibenlétének, egyúttal a bizalom-erősödés folyamatának szimbólumaként is értelmezhető.

A tavaly befejezett, kis mérete ellenére monumentális fiktív emlékműben (Közös ló hiányjele) pedig – húsz év elteltével – fizikai valót ölt a hiány. A natúr kivitelezésű és színes Közös ló betongrafikák erre a szellemiségre reflektálnak, ennek a térré válással kapcsolatos felfedezésnek a folytatásai: biztonságot sugalló, szabályos négyzetbe ágyazva jelenik meg a mindent látni kívánó és látni képes, a teljesség felé kacsintó hintaló motívum – a statikus állapotban rejlő mozgás, az emlékek és a feldolgozás reménnyel is ötvöződik a formában.

A szintén kiállításra került Disztópia sorozatok (2019-től) is az utópiától való távolodás lehetséges okainak és következményeinek szolid, és mégis látványos vizuális megközelítéséről szólnak, ugyanakkor jól reprezentálják az utópiához való vágyott közeledést is. Anyagukat tekintve beton, porcelán, fogászati műgyanta és szilikon ötvözésével jöttek létre. A folyamatosan növekedő darázsfészek alakját felvevő struktúra és az emberi test egyes részeinek pótlására alkalmas anyagok együttes használata olyan társulást eredményezett, amely első látásra szokatlan, de valójában logikus és humánus – a különböző adottságok szimbiózisa minden élőlény számára előnyös.

Nem meglepő, hogy a Disztópia tájképek (2022-től) már egyenesen tükröt tartanak az utópiának: a kiterjedésükkel a sík térbe-ágyazottságát érzékeltető domborműveken a szürke, natúr beton és a porcelán elegáns faktúrájának, valamint a rózsaszínnek és a műgyanta lágyságának találkozása eleve sikeres, az arany pedig katalizátorként hozza testközelbe a megfoghatatlant – és kiderül, hogy az emelkedettség állandó jelenléte nem teher. A viasszal megszelídített beton simasága az ismert élettéren kívül is elképzelhető létünket befogadó tájat jeleníti meg. A vöröses, tört fehér és arany mennyiségének és szerkezetének tökéletessége az ismert és ismeretlen dimenziók egylényegűségébe vetett hitünket erősíti – a művek a világ végét ütköztetik a végtelenséggel, magukban hordozva az utópiává formálódás ígéretét is.

A profán és a szent testvérisége nyilvánul meg a 2019-es Mit építsünk? című betonplasztika sorozatban is. A műanyag Lego-daraboknak nemcsak a lenyomata, hanem adott esetben maguk a színes kockák is megjelennek, a játékosság ellenére – érthető módon – falanszter hatású kvázi környezettanulmányokon. Az egyik legerősebb emlékünk tartalma kerül át a jelenbe, és megkérdőjeleződik a felnőtt kor jó néhány, előnyben részesített értéke. A játék flow-ja hadakozik a foghíjat elviselni nem tudó, sokszor destruktív építkezéssel.

A kiállító művészi-szobrászi érzékenysége markáns szociális fogékonysággal egészül ki, ami többek között az alkotótársakkal történő csendes-erős együttműködésekben és az általa 2013-ban életre hívott Misija Design tevékenységében is megnyilvánul: a gyártásra kerülő beton- és kerámiafigurák mindegyike hazai, megváltozott munkaképességű szakembereket foglalkoztató manufaktúrákban készül. Közvetve az egymást segítéshez tartoznak azok a szintén bemutatásra kerülő Díj objektek is, amelyek a Fogyatékosság-barát Munkahelyek tevékenységének elismerése kapcsán születtek meg. Ezek a tárgyak is szoborszerűek és meglepő minőséget hordoznak − olyan megoldásokkal bírnak, amelyek csakis az empátia, a képzelet és az adni akarás Farkas-Pap Évában meglévő mélységeiből és magasságaiból eredhetnek.

Reischl Szilvia, a kiállítás kurátora