Az Üres képek sorozat része annak a nagyobb ívű programnak, amelyen az elmúlt néhány évben dolgoztam (Fekete-Fehér, 2015; Exposed, 2016; A fény határai, 2017; Skála, 2018). A sorozat címe és inspirációja a kontaktnak vagy kontaktmásolatnak nevezett képtípusból származik. A sorozat fotogramokból áll, képpé változtatva emléket állít a fotográfiai segédeszközöknek, de mindeközben valójában a művek ebben a formában önálló műalkotásként működnek. Gondolatmenetem szerint, ha eltávolítjuk a negatívokat – vagyis a képi információt – a kontaktmásolásra, illetve archiválásra használt eszközből, akkor szinte mellékesen vagy járulékosan visszamarad a kontaktmásoló tasak mint forma. Ezzel önmagában jelenvalóvá válik az, ami korábban lényegtelennek számított. Tovább értelmezve az így rögzített jelenség üres formaként előfeltételezi a kép hiányát, miközben ő maga válik képpé. Ezt az észrevételt mint művészeti célú felhasználási lehetőséget kiterjesztettem a különböző formátumú negatívokat, diákat vagy papírképeket kezelő tárgyakra, a különféle fotóalbumokra, borítékokra is, melyek inkább az amatőr fotográfia, a tömeges képhasználat világára voltak jellemzőek a kétezres évek elejéig. A fotográfia történetének már korábbi szakaszaiban is foglalkoztatta a teoretikusokat és az alkotókat a fotografikus kép természetének és működési mechanizmusának analitikus vizsgálata. Most, a legújabb technikai, és az ebből következő társadalmi változások és képhasználati módok révén ismét aktuálissá vált a fotografikus kép mibenlétére való újra rákérdezés. Az átalakuló kultúra és képi kommunikáció történetének abban a fázisában vagyunk, amikor még lehetőség van arra, hogy a művészet az analóg fotografikus képalkotás lényegi természetét újraértelmezze, majd ezzel le is zárhassa ezen korszakát.

Szabó Dezső (1967) képzőművész. 1990-97-ig a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakára járt. Érdeklődése a kezdeti monokróm festészeti munkák után a fotografikus képrögzítés felé fordult. Korai munkáiban légi és természeti katasztrófák (Black box, 1999), különféle természeti jelenségek (Forgószél, 2001), titokzatos helyszínek (Helyszín, 2000), mélytengeri felvételek, többnyire televíziós adások kimetszett állóképeiből modellezett látványokat rögzített kisfilmes kameráján. A látvány modellezésében egyfajta végpontot jelölt a makett és választott téma önmegsemmisítő logikája a Time Bomb című sorozatban (2008). A látvány és a kép újrateremtésével Szabó már ebben a korai szakaszban a képek működésének mechanizmusára, azok jelenkori státuszára kérdezett rá, majd tevékenységét 2015-től kiterjesztette az analóg fotografikus kép természetének vizsgálatára is. Szabó Dezső munkái számos önálló és csoportos kiállításon szerepeltek, legutóbbi egyéni intézményes tárlata 2018-ban Sötétkamra címmel került megrendezésre a Magyar Fotográfiai Múzeumban. Művei megtalálhatóak többek között a Magyar Nemzeti Galéria (Budapest), a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum (Budapest), a Kortárs Művészeti Intézet (Dunaújváros), a Paksi Képtár (Paks) a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum (Győr), és a Magyar Fotográfiai Múzeum (Kecskemét) gyűjteményeiben.