„A poszthumán elméletek útmutatásával foglalkozok az emberi, az ember utáni és az ember nélküli világ lehetőségeivel, mivel foglalkoztat az emberi kommunikáció és a vizuális kifejezés tulajdonságai egy ember nélküli/utáni világ szemével elképzelve. Mindezt azért teszem, mert úgy gondolom a nem emberi elképzelése közel hoz minket az ember fogalmának megértéséhez.”

Szabó Nóra, 28 éves Budapesten élő és alkotó képzőművész, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen végzett festő szakon. Rendszerint a lenyomatképzés módszerével dolgozik, amihez a saját testét használja modellnek. Ezáltal nem az individuális test leképezése a célja, hanem az univerzális ember meghatározására tesz kísérletet. Foglalkoztatja az idő jelenléte a képben, mint a lenyomat tárgyának esszenciális változásait okozó tényező - ezen keresztül vizsgálja észlelésünk sajátosságait.

A Human Pattern témája az emberi test ábrázolásának lehetőségei a poszthumán elméletekkel összefüggésben. Célja az ember megváltozott identitását interpretálni, valamint nagy hangsúlyt fektet az organikus és a mesterséges kapcsolatának vizsgálatára és kritikával illeti a technológiai fejlesztések művészetre való ráhatását.

A globális változások, amelyek egyre fokozottabban kapnak hangot az utóbbi években, alapjaiban változtatják meg az emberrel kapcsolatos fogalmainkat. Újra definiálódik az ember és környezetének kapcsolata, az újonnan megjelenő technológiákhoz való viszonyunk; a lezajlott és lezajló félben lévő kortárs tudományos és technikai fejlődéssel az ember-gép hibrid lehetősége realitássá vált. A poszthumán elmélet az emberi identitás radikális átalakulását írja le. A Human Pattern projekt központi témája, hogy mindezek hogyan változtatják meg az emberi testtel kapcsolatos fogalmainkat.

Az ábrázolt szabásminta, az emberi testfelület digitális szerkezetrajza. Egyrészt lehet tutorial egy eltérő, de emberszerű létforma megalkotásához, ezáltal a folytatás lehetőségét, az emberi létforma életben maradását hivatott jelképezni a megváltozott körülmények között. Másrészt egy disztópikus elképzelés, az ember nélküli világnak a lehetősége, ahol az emberi szabásminta időkapszulaként őrzi meg az emberi típust, mint egy lejárt idejű, múltbeli emléket.