Dréher János műveiben az anyag, a faktúra és a felület kiemelt hangsúllyal bír. Kompozícióit plasztikussá, háromdimenzióssá formálja az általa kikísérletezett, egyedi rétegző eljárás révén. Egy speciális műanyagbázisú, vízzel hígítható ragasztóanyaggal köti meg a homok-alapú réteges vakolatmasszát, amelyből a mű strukturált felülete képződik. Úgynevezett hautes pâtes-t, azaz magasan, vastagon felrakott, testes anyagot, masszát használ képei megalkotásánál, az anyagot többszörös rétegekben viszi fel a felületre.

Az alkalmazott technika tehát őrzi a hagyományos freskó és szekkó, vagyis a nedves és száraz vakolatfestés egyes eljárásmozzanatait, de Dréher munkáihoz festészeti előzménynek tekinthetők a második világháború után megjelenő európai neoavantgárd irányzatok, a lírai absztrakció, szorosabban az informel is, ahol a kép nem valami már meglévőnek a mása, hanem „önmagáért való jelentés”, melyen a festék, a művet alkotó anyag megdolgozott anyagi állapota maga az „üzenet”.[1] Dréher János saját műveit leginkább Jean Fautrier, Jean Dubuffet és Antoni Tàpies anyagképeivel állítja párhuzamba, vagy a kortárs magyar alkotók közül Kovács László, Birkás István, Gáll Ádám vagy Kis-Tóth Ferenc stukkó és sgraffito munkáival.

A műveken átsüt az anyag, a matéria használatának és alakításának érzéki öröme. Ahogy Dréher maga fogalmaz: „Végül is én csak úgy teszek, mint egy állásából elbocsátott, szórakozott és álmodozó (festő-mázoló) kőműves, aki a maga készítette és felkutatta szerszámaival és a maga gyönyörűségére mindig csak egy-egy vakolatrészletet hord fel egy-egy meghatározott nagyságú, hordozható álfal-felületre, amelyet azután más és más színezésű, vastagságú és felületű anyagrétegekkel el-eltakar, elrejt és átrendez, átkomponál, esetleg össze is karcol és át is fest, sőt adott esetben hasonlóképpen megismétel, kiemel, átír és átfogalmaz.”[2]
A kompozíció a szabad asszociációknak és ötleteknek, fel- és eltűnő gondolatoknak és hangulatoknak teret adó alkotói folyamat során, a pillanat ihletettségében rendeződik mértanilag is szabályos képfelületté. Mindez nem jelenti azt, hogy az alkotó a kép létrehozása során teret hagyna a véletlennek, az esetlegességnek: a műveket tudatos, geometrikus szerkesztettség jellemzi, az anyag, a faktúra saját működési törvényeit (a száradást, az elszíneződéseket, a rétegek kölcsönhatását) ismeri, tudatosan kihasználja és kontrollálja.

A munkákra jellemző a murális jelleg; az alkalmazott anyagok és technikák, az építészeti jellegű tagolások, a relief-szerűség a muráliákkal rokonítja azokat. Egyfajta vakolat-architektúra jön létre: a kompozíciókra jellemzők a geometriai tagolások, vonalstruktúrák, az egyes sorozatok paneles tagolása. Az architekturális jellegre egyes művek címei is ráerősítenek: Visszavett alapok, Tér-osztás, Alap-geometriák, Építészeti fosszíliák.

Bár a kompozíció ilyetén megszerkesztettsége szigorú, a művek mégis finom líraisággal bírnak, és ez a líraiság többrétű. Egyrészt a szín- és fény-tan esztétikájából fakad: a homok- és földszínek teljes spektrumának, valamint a legújabb képekre jellemző „fehéren fehér” különböző árnyalatainak egymásmelletiségéből, illetve ezek finom kölcsönhatásából, ahogy az árnyalatok a plaszticitás révén a fény-árnyék viszonyok szerint folyamatosan változnak.
Másrészt tetten érhető a civilizáció lassú romlására való asszociációkban. Az alkotót bevallottan megihletik a pusztuló, vakolatpergető házfalak – az anyagrétegek egymásra hordásában, visszakaparásában megjelenik a töredezettség, az amortizáció esztétikája, a lassú enyészet líraisága. Egyes műveken jelekként jelennek meg fémdarabkák, mint rekvizitumok egy letűnt korból, kultúrából. De ugyanezek a jelek, jeltöredékek más irányú, organikusabb, földtörténeti asszociációkat is elindítanak: az ásványi kiragyogás a vakolat-struktúrából mint egy érctelér rémlik fel, vagy éppen fosszília-szerű elemek jelennek meg a kompozícióban, a vakolatrétegek és árkaik pedig kőzetrétegeket, törésvonalakat idéznek meg.

A vakolatrétegzettség sajátos narratíva hordozójává is válik: ahogy a korábbi rétegek felmerülnek, felsejlenek az újabbak alól, a törésvonalak, rések korábbi rétegek titkait tárják elénk: a művek történetiséget, időbeliséget kapnak. Ahogy Szakolczay Lajos fogalmazott egy Dréher-kiállítás megnyitóján: „eme vakolatképek az idő domborműben összegzett rajzolatai”.[3]
Az anyag saját törvényei, felületen való „működése” révén és az anyag felhordásának gyakorlati eljárása során tehát olyan komplex, autonóm művek születnek, amelyek intellektuális játékra hívnak, saját térbeliséggel és időbeliséggel bírnak, átszövi őket a többértelműség, különböző képzettársításokat és hangulatokat generálnak – végső soron átjárást teremtenek az anyagiból a nem megfogható felé.

Kurátor: Szerdahelyi Júlia