A kiállítás Kazinczy Ferenc (1759–1831) egykori birtokán állít emléket a széphalmi mesternek: megrajzolja emberi és alkotói portréját, bemutatja életútjának legfontosabb állomásait.
Kazinczy kora egyik legsokoldalúbb személyisége volt, írói-költői és irodalomszervezői tevékenysége mellett hivatali és közéleti szerepvállalása is jelentős. Szívóssága, lankadatlan fegyelme, kitartása, valamint széles körű érdeklődése és a művészetek iránti érzékenysége vezette több mint hét évtizeden át, Érsemjéntől Széphalomig tartó útján. A sorscsapások, nehézségek nem kímélték, ő azonban magát meg nem adó makacssággal mindig megtalálta helyét és feladatát, az alkotás lehetőségét. Minden életszakaszában a folyamatos szellemi gyarapodás és a közösségteremtés vágya ösztönözte. Szüntelenül önmaga és mások művelésén fáradozó, állandó lobogásban élő ember volt. Alkotó, aki a börtönben, ha arra kényszerült, rozsdával és vérével is írt. Családfő, aki nyolc gyermeket nevelt feleségével széphalmi birtokán. Mindeközben rendületlenül küldte leveleit szerte az országba: nyelvről és irodalomról, esztétikai kérdésekről és magánéleti témákról írt barátainak és alkotótársainak.
Íróként a szokatlan eleganciáját állította szembe a tompa szokással, és ízlésújító munkájával segítette a magyar nyelv ügyét. Műveltségére, bátorságára és harcosságára szükség volt ahhoz, hogy a nyelvi és irodalmi megújulás megvalósulhasson, s hogy annak nyomán az utána következők ‒ Vörösmarty Mihály, Arany János és Petőfi Sándor ‒ világirodalmi rangra emelhessék költészetünket. Életének meghatározó eszméje volt a Szép, mely meggyőződése szerint a Jóhoz és Igazhoz vezet el, ez magyarázza a „fentebb stíl” igényét, és ez volt az irodalmi nyelv gazdagításának, szépítésének igazi célja.
Kurátor: Nyiri Péter
Látványterv: Kemény Gyula
Arculat, tipográfia: Szmolka Zoltán
Hozzászólások