Amikor először találkoztam Gerhard Richter „fotó-festményeivel” – eleinte magazinokban, később kiállításokon –, minden olyan magától értetődőnek tűnt, hogy azt kérdeztem magamban: Mi itt a látnivaló? Olyan érzésem volt, mintha valami mindig is létezőről lenne szó, miközben nyilvánvaló volt, hogy igazi kortárs festészettel állok szemben. Teljesen letaglózott, hogy egy egyszerű, ha úgy tetszik primitív festészeti fogás, a festék finom elkenése a vásznon, mennyire komplex jelentést adhat a képnek. Aztán pár évvel később váratlanul szembetaláltam magam Richter absztrakt képeivel, és meg kell hogy mondjam, megdöbbentem. Nem az absztrakció, hanem a festmények „közhelyszerűsége” miatt. A dolog nem hagyott nyugodni, de éveknek kellett eltelnie, mire megértettem Richter fordulatát.