„A magyar művészet megújításában vállalt szerepéért és egyetemes jelentőségű életművéért” – TÓT ENDRE 2009-ben kapta Kossuth-díját a fenti indoklással.
Akkor már több mint négy évtizede Németországban élt, korábbi, itthoni pályája pedig tele volt váratlan és rejtélyes fordulatokkal. Egy év után kirúgták a Képzőművészeti Főiskoláról, végül az Iparművészeti murális szakán végzett 1965-ben - később hosszú procedúrát vállalva veteti ki a h betűt a vezetéknevéből. A hatvanas években Tót Endrét tartották a legnagyobb festőtehetségnek, 1970-re azonban kiiratkozott a hagyományos festészetből és az egyik első konceptuális művész volt Magyarországon.

„Örülök, hogy itt állhattam.” Ez Tót Endre járdatáblája Budapesten, aminek német párja a kölni Ludwig Múzeum teraszán éppen Henri Moore szobra mellett van. (Azóta már hasonló "örömtábla” áll – pontosabban fekszik, hiszen a járdába applikálták - a budapesti Artpool egykori kiállítóhelye előtt a Paulay Ede utcában, szülővárosában Sümegen és Debrecenben a MODEM belső kertjében.)
A hazai és nemzetközi konceptuális művészet elismertté vált alkotója 1980-ban költözött Kölnbe a nyugat-berlini DAAD ösztöndíjának lejárta után. Az emigrációt választó Tót abban az időszakban telepedett le a Rajna menti városban, amikor a festészet újrafelfedezésének jegyében rendezett kiállításoktól voltak hangosak az európai és észak-amerikai kiállítóhelyek. Ilyen volt 1980-ban a Velencei Biennálé kiállítása, az Aperto, 1981-ben a londoni A New Spirit in Painting, 1982-ben a documenta és a berlini Zeitgeist, amelyek mind a konceptuális, elanyagtalanított művészet évtizede után tapasztalható „képéhség”-ről tanúskodtak. Ebben az időszakban Köln a neoexpresszionista festészet egyik legfontosabb, a fiatal művészekből álló és nemzetközi szinten is nagy hatású Mülheimer Freiheit csoport által fémjelzett központjává vált. Tót Endre mind ez idáig úgy nyilatkozott első, az NSZK-ban töltött éveiről, hogy ugyan testközelből élte meg az újfestészet nyolcvanas évek elején bekövetkezett robbanását, de mégis kívül maradt rajta.

Arról ugyanakkor, hogy ebben az időszakban maga is újra festeni kezdett, Tót évtizedeken át hallgatott. A közönség számára most először lesznek láthatóak, a titokban, 1982 és 1985 között készült festményei. Az elfeledett képek majdnem 40 éven át feküdtek összetekerve a művész kölni pincéjében.
A 103 (egyetlen vászonkép kivételével papírra, sőt, gyakran annak mindkét oldalára készült) festmény és a velük egy időben született több száz rajz, pecsétmunka 2021-ben került Budapestre. Az acb Galéria ebből a dinamikus gesztusokkal létrehozott, a nyolcvanas évek vad festészetének hatását magán viselő sorozatból mutatja most be a művészettörténeti különlegességnek számító válogatást. A Warum male ich? címet viselő kiállítás a festő Tót Endrét helyezi a középpontba: azt az alkotót, akinek a fogalmi művészettel összeforrt pályáján is meghatározóak maradtak a festészet elméleti és gyakorlati kérdései, sőt az azokkal való küzdelem, ahogy azt a hetvenes évek elején a Meg nem festett képeim, majd a Távollévő képek, a Blackout illetve a 2019-ben szintén az acb Galéria által újra felfedezett Layout képek is tanúsítják. Tót gesztusalapú korai művei, amelyekkel a legendás 1968-as IPARTERV kiállításon is részt vett, a nagyfokú festőiség, az absztrakt expresszionizmus, az informel, a kalligráfia jegyében születtek, majd a hatvanas évek végén és az évtized fordulóján a tárgyilagos, sokszor pop artos hard-edge-en, minimalista alkotásokon keresztül vezetett útja a vászon kiüresítéséhez, a médiummal való szakításhoz, egyúttal a konceptuális művészethez. A „Zéró” és „Semmi” konceptjei mail art művekben, utcai demonstrációkon, fotóperformanszokon, gépeléseken, pecsételéseken, ofszet munkákon és művészkönyvekben váltak ismertté. A titokban született, frissen felfedezett művek leginkább Tót Endre korai, expresszív alkotásaival mutatnak rokonságot, különösen azokkal a figuratív képekkel, amelyeket ma Hencze Tamásról és feleségéről vad ecsetvonásokkal 1966-ban készült portréfestményekből ismerhetünk. A Warum male ich? ciklus műveiben meghatározóak a mozdulatok, előtérbe kerülnek az ábrázolt figurák közti kapcsolatok: a képek összhatása egyszerre drámai és ironikus, alkalmanként karikatúraszerű, de a képek mindenképpen a „forró”, gesztusalapú festészet felszabadító, intenzív élményét sugározzák, a vegytiszta festészetét, amely lényegében mindvégig meghatározta Tót Endre alkotói pályáját. A kiállítás a sorozat egyik darabjáról kapta a címét – Miért festek? –, amely önleleplező módon a nyolcvanas évek elején az ecsetet újra kézbe vevő Tót festészettel kapcsolatos dilemmáira utal.