„Igyekeztem egyfajta szükségszerűségre törekedni, a változatokat és lehetőségeket pedig egyszerre élvezni és rezignáltan tudomásul venni. Olyan képeket képzeltem el ahol a színnek és a vonalnak nem elsősorban izgalmas konfliktusa, hanem egysége, egy tőről fakadása van: egy olyan pont, ami szinte önmagától árasztja a gazdag sokféleséget és a formákat. A vonalat - melyről úgy éreztem, hogy az egy határozottabb értelmi gesztus - ettől kezdve mindig osztottságként, a színt pedig - amelyről úgy gondoltam, hogy az egy egyszerre érzelmes és érzéki, megfoghatatlanabb megjelenésforma - ezen az osztottság mentén létrejövő szükségszerű változatokként képzeltem el. A lényeg, hogy a színek követik a vonalat, ami által a vonalak követik a színt. Ezt a paradoxont és komplementaritást akartam ábrázolni és ezáltal minden stabilitást és kiindulást a munkáimból kiirtani. Egy műre a fogalmaim szerint akkor lehet azt mondani, hogy autentikus, ha stabil. Ami stabil, abban stabil pontot sehol sem találni: ez is csak egy komplementaritás. A vonal-osztást úgy követem a színekkel, hogy az egy képfelületen lévő vonalak mentén szétosztott színek a teljes spektrum színeit bontsák ki. A következőképpen próbálom ezt elérni: a színek arányainak kiválasztásánál arra törekszem, hogy a két vagy több szín keveréke mindig ugyanazt az optikai szürkét, vagy legalábbis ugyanazt a színt adja ki.”
Részlet Varga Bertalan diplomadolgozatából
(Magyar Képzőművészeti Egyetem, 2011).

A kiállítás a járványügyi intézkedések miatt előzetes bejelentkezéssel látogatható.