A Holokauszt Nemzetközi Emléknapján, 2022. január 27-én nyíló tárlat bemutatja a magyarországi vidéki gettók felállításának és felszámolásának folyamatát 1944 tavaszán és nyárelején. „Hogyan vált egy megszállt lengyelországi falu, amelyről 1944 elején gyakorlatilag senki sem hallott, fél éven belül a legnagyobb magyar temetővé? Ennek a folyamatnak az első szakaszát mutatja be új kiállításunk” -
foglalta össze a kiállítás tartalmát dr. Kovács Tamás, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója.

Magyarország német megszállását követően, 1944 tavaszán sorban jelentek meg a zsidóság jogfosztását célzó rendeletek, közöttük a gettósítást elrendelő jogszabály. A gettósítás eszköz, a valós cél a zsidó lakosság deportálása volt, ami a vidéki zsidóságot illetően két és fél hónap alatt, július elejére meg is valósult. „A zsidóság elkülönítése részben már megtörtént, részben folyamatban van.
Végeredményben az országból minden zsidót ki fogunk telepíteni, nem marad itt közülük hírmondó sem.” – nyilatkozta elégedetten Baky László, a Belügyminisztérium államtitkára ’44 májusában.

A magyar közigazgatás szervezte meg a vidéki gettókat: kijelölték a helyét, meghatározták a Zsidó Tanács feladatait, gondoskodtak a zsidó javak leltárba vételéről, a beszolgáltatásokról, és büntetéseket helyeztek kilátásba a zsidó vagyon rejtegetése vagy megdézsmálása esetére. Ugyanígy, a magyar
közigazgatás gondoskodott a deportálásról is, melynek során közel fél millió embert szállítottak el, túlnyomó többségüket Auschwitzba.

A folyamatot részletesen leíró, megyei levéltárak, hazai és külföldi múzeumok gyűjtése mellett javarészt az Emlékközpont saját gyűjteményéből származó korabeli tárgyakat, dokumentumokat bemutató tárlatot 2022. január 27-én, 18 órakor nyitja meg Valuch Tibor, egyetemi tanár a Páva utcai
zsinagóga karzatán. A kiállítás 2022 nyaráig lesz látható.

1944. március 19-én a német csapatok megszállták Magyarországot. Március 23-án lépett hivatalba a Horthy Miklós kormányzó által kinevezett Sztójay-kormány. A jogfosztott, társadalomból kirekesztett, zsidótörvények és rendeletek tömkelegétől sújtott magyarországi zsidóság számára megkezdődött a vészkorszak; a fizikai megsemmisítés időszaka. 1944. július 9-re gyakorlatilag a teljes vidéki zsidóság deportálása megtörtént.

1944. április 5-től rendelet írta elő minden, fajilag zsidónak minősített magyar állampolgárnak (izraelitának és kereszténynek egyaránt) a megkülönböztető jelzés, a sárga csillag viselését. Később, ez a rendelet lett a gettóba kényszerítés alapja. A hat év alatti gyermekeknek nem kellett csillagot viselniük, így gettóba sem lettek volna kényszeríthetők. Ezt sehol nem tartották be!

A magyar közigazgatás szervezte meg a vidéki gettókat: kijelölték a helyét, meghatározták a Zsidó Tanács feladatait, gondoskodtak a zsidó javak leltárba vételéről, a beszolgáltatásokról, és büntetéseket helyeztek kilátásba a zsidó vagyon rejtegetése vagy megdézsmálása esetére. A gettóbeli élet megszervezése arra utal, hogy a magyar hatóságok azokat ideiglenes gyűjtőállomásoknak tekintették. Elsődleges céljuk a zsidók koncentrálása volt, mielőtt sor
került volna a deportálásukra. Emiatt a gettókban rettenetes állapotok uralkodtak: zsúfoltság, nélkülözés, éhínség, a higiénia teljes hiánya, betegségek terjedése tette még gyötrőbbé lakói számára az itt töltött heteket. A vidéki magyar lakosság többsége passzívan visszahúzódott, és csak szemlélője volt a második világháború alatti kegyetlen eseményeknek. Az együttérzés és
segítőkészség csupán egyének, vagy kisebb közösségek részéről nyilvánult meg.
S mit tudott minderről a helyi nem zsidó lakosság? Lényegében mindent… Elég volt elolvasni az országos és helyi sajtóban megjelenő cikkeket, vagy tanulmányozni az utcai plakátokat és falragaszokat. Mindennapi tapasztalataik - szomszédaik, kollégáik sorsának ismerete - alapján láthatták, hogy a zsidóktól előbb szinte minden ingóságukat, majd nem sokkal később a kijelölt
gettón kívüli ingatlanjaikat, boltjaikat és műhelyeiket is elvették. A magyar lakosság tisztában volt azzal, hogy „…nem marad itt közülük hírmondó sem”.