A résztvevő művészek az utóbbi években különböző irányból kapcsolódtak a táblakép kereteinek kiterjesztett értelmezéséhez, de észrevételeikben érdekes párhuzamosság rejtőzik. A Képzőművészeti Egyetem aulájában rendezett kiállításuk nem is kiállítás, és nem is “megrendezett”. A művészet számtalanszor ledöntött falai, áthágott tabui és leleplezett titkai között csupán megpróbálják elérni a “PLAY’ gombot. Az időbeliség hangsúlyát nemcsak a – néhol filmre, animációra, vagy vizuális novellára emlékeztető – narratív művek adják. Az alkotásokkal együtt az alkotók is kilépnek a statikus szerepből. Azt kísérlik meg közel egy hónapon át a kiállítótérben folytatni, amit a közös műtermekben is tesznek: napról napra átalakítják a tárgyakat. Kölcsönhatásuk pedig az idő múlásával egyre láthatóbbá válik. Mindez természetes folyamat a művészet történetében, főként fiatal alkotók között. A mű kezdetének és befejezésének kérdése közös játékká válik. Értelmezik, újraértelmezik, majd újra újraértelmezik egymás munkáit. Egy olyan folyamatot helyeznek a középpontba, amit alkotók néha megmosolyogtató ferdítésekkel próbálnak letagadni: mind hatással vagyunk egymásra. (Farkas Aliz)