Előadó: K. Kovács István
Beszélgetőtárs: Németh Attila Gellért, költő és drámaíró

K. Kovács István, Erdélyben, Kolozsváron élő színházi dramaturg, rendező, bábszínházi alkotó és irodalmár.
A 2022-ben, a kolozsvári Ábel Kiadó gondozásában megjelent Emlékek a katonaládából című dokumentumregény az 1989-es romániai forradalom köré épül, egy kiskatona optikájából szemléltetve a történelmi eseményeket. A regény, bepillantást nyújt az egykori diktatórikus Ceaușescu rezsim mindennapjaiba, végigkíséri a forradalom napjait, ízelítőt nyújt a frissen született demokrácia visszásságairól, majd az 1990-es marosvásárhelyi Fekete Március eseményeivel zárul. A kisregény dokumentum jellegét, a szövegbe szerkesztett korabeli, valós levelezések húzzák alá és erősítik meg.

„Utószó
Több mint harminc évig íródott bennem ez a regény.
Eleinte terapeutikus célból kezdtem el papírra vetni ezeket az emlékeket, hogy szembe nézzek velük és, hogy megszelídítsem őket. Mert évtizedeken át nyomasztottak, kínoztak és kísértettek. Mert ott voltak a mindennapjaimban és az álmaimban. Mert újból és újból felkavartak. Mert az idő múlása nem szépítette meg őket. Mert nem tudtam beszélni róluk. Mert nem tudtam elhallgatni őket. Mert ott lebegtek örökké, mint egy vetített háttér, amelyen átsütött ugyan a nap és átszűrődött a mosoly, de mindig ott voltak. Ott voltak a trágár káromkodások, a harsogó, ellentmondást nem tűrő, pattogó parancsszavak, a testi-lelki pofonok és az emberi méltóságot megtörni hivatott seggberúgások. Ott volt a kosz, a bűz, az éhezés, a rongyos egyenruha, a lyukas bakancs, a metsző téli hajnalok, valamint a fegyver kegyetlen hidege. Ott voltak a megaláztatások, a zsíros röhögések, a surmóság, a rosszindulat, és ott volt a gyűlölettől eltorzult arccal a képünkbe üvöltött utálat és megvetés. Ott volt örökké a lőporszag, ott voltak a gránátrobbanások, a süvítő golyók és az utcákon rongyhalmokként fekvő holttestek.
Mint szentjánosbogarak halvány fénye sejlett fel a szegényes ellenpont: az 1989-es forradalom néhány napig tartó eufóriája, egy-egy nemvárt nemes gesztus, egy baráti jobb, egy őszinte mosoly, egy bajtársias vállon veregetés.
Most, a regény befejeztével remélem, hogy örökre lecsukom a katonaláda tetejét, amelyből harminckét év elteltével még mindig fegyverolaj-, cipőkrém- és fertőtlenítőszag árad.
Ezúton mondok köszönetet azoknak a bajtársaimnak, barátaimnak és ismerőseimnek, akik a beleegyezésüket adták, hogy az akkor tőlük kapott leveleket, mint kordokumentumokat, felhasználhassam a regény megírásához.”