A szerzővel Murányi Gábor beszélget.
Ismertető:
1940
„Olyan cipőt, csizmát és más lábbelit, melynek talpa papirosból vagy papiros felhasználásával készült, forgalomba hozni nem szabad. 15 napig terjedhető elzárással büntetendő, aki ilyen lábbelit forgalomba hoz.” (Friss Ujság)
„Azelőtt, ha valaki a jövedelméből meg tudott takarítani valamit, telket vásárolt és házat épített. Mindez az állandóság jegyében történt. Ma autót vesz, amely rövid néhány esztendő alatt értékét veszti és csak ócskavasnak számít. De viszont gázolni lehet vele és természetesen gázoltatni is. Kiforratlan eszméket, kiforratlan és lehetőleg csekély műveltségű egyénekre bízni, ez lett egyedül üdvözítő evangéliuma a mai életnek.” (Élet)
„Tizenhárom éven keresztül szociáldemokrata voltam, és több, mint egy évtizeden át fizettem a pártadót. Ma már meggyőződéses nyilaskeresztes vagyok, a nacionalizmus szele belőlem is kifújta Marx és Engels tanításait. A mi sorsunk azonban, sajnos, mit sem változott. A kormányzat tűri a vörös zsidóvezérek rémuralmát. Ápolni kellene bennünk a nacionalista szellemet, mert a magyar munkásságnak csak egyetlen vezércsillaga van, és az a nyilaskereszt!” (Magyarság)
„Őskeresztény negyvenes, kifogástalan megjelenésű, elegáns özvegy úriasszony saját írógéppel, telefonos lakással keres otthoni, napi néhány óra elfoglaltságot, irodában, pansióban, üzletben. Szerény igényekkel. Nyugdíjam van jeligére a kiadóba.” (Pesti Hírlap)
Kéretik komolyan venni e könyv alcímét, mert ami következik, tényleg - katyvasz. Jó, szebben fogalmazva: metszetek sora az 1940 és 1970 közötti évekből s ezen belül olyanoké, amiket kizárólag januári történésekből szemelgettem. De miért azokból? Mert nyolcvanadik évem betöltésekor úrrá lett rajtam az a vágy, hogy legalább megorrontsam, milyen lehetett az élet akkor, amikor megszülettem. Miféle dolgokról és mit tudtak az emberek? A hétköznapi emberek, persze. Miféle világba érkeztem 1940. január 3-án? Kifaggatnom erről már nincs kit, az egyetlen forrásom tehát, melynek révén megtudhatok valamit: a korabeli sajtó. A mindenkori. Sejtem, hogy ez az eljárás berzenkedést vált ki sokakból, hiszen nálunk hagyomány (vagy beidegződés) a sajtó lefitymálása, minden olyasminek az eleve kétségbe vonása, ami újságokban volt olvasható – s még csak azt se mondhatom, hogy ez a fenntartás igen sokszor nem jogos –, de hozzáteszem, hogy előnyökkel is jár, mert amit egy régi újság ír, az jellemző arra a korra, amelyikben írták, még akkor is az, ha éppen torzít, hiszen a torzítás tendenciája is a kor bélyegét viseli magán. A „tegnapi+ újságnak van másféle, behozhatatlan előnye is: már nem tud manipulálni bennünket, mert amikor – anno domini – közölte azt a valamit, fogalma sem lehetett róla, hogy számunkra milyen mozaikképnek melyik hiányzó kockáját fogja kitölteni. A régi lap hazugsága maga is kordokumentum, éppen csak meg kell fejtenünk, hogy mit, mikor, hogyan és miért kellett eltorzítania. Nem is akárhogy: az adott orgánum jellege, s az akkor közkeletű tévhitek által megkövetelt, a tévhitekhez való alkalmazkodást ösztönző, elősegítő módon. Ám a tettenért tendencia maga is tanúságtétel. A hiedelmek, a pletykák, az evidenciaként kezelt közhelyek mind egyfajta propaganda ujjlenyomatai. A korhangulat, a mellékhadszínterek, a verkliszerűen ismételt szlogenek árulkodóak. Attól azonban erősen tartok, hogy a metszeteim nem olvashatók úgy, ahogy az ilyesmit általában olvasni szoktuk: éppen csak átfutva a bennük tettenért katyvaszt. Folyamatos és erőteljes koncentrálás nélkül éppen a fontos árnyalatok maradnak homályban, holott például a szóhasználat, a szöveg helyiértéke – perdöntő, ennek percipiálása nélkül éppen afölött siklanánk át, hogy az, amit olvasunk, mihez képest és mitől pikantéria? Vagy – ismétlem – miért katyvasz. Ennek ellenére bízom abban, hogy hozzátesz valamit ahhoz, amit eddig is tudtunk.
Vagy nem.
(Nyerges András)
