A szerzővel Molnár Krisztina Rita beszélget.

Néhány vers a könyvből:

apa az égen

Koni az ajtóban áll, az eget fürkészi,
repülőt, csíkját, halovány holdat,
dúdol és a kósza felhőket becézi,
majd merengőn egy pici pontra mutat.

ott repül apa, mormolja,
én is nézem, de nem látom,
látja viszont, s némán bólogat Ajna,
szóval nem egy pacafolt a tájon.

biztos beöltözött madárnak,
morfondírozik nagy bölcsen Koni,
már a felhőkön túl járhat –
jó lenne nekünk is repkedni.

csábítja őket az ég, az alkonyi,
fürgén szedik kis lábukat,
nem kéne most még aludni,
váltsuk inkább ébren valóra az álmunkat!

s ahogy a gondolat bennük feltündöklik,
öröm ragyogja be arcukat,
nem haboznak: sebbel-lobbal magukra öltik
sarokba dobott madárszárnyukat.

ezt csak a kicsik tudják

csak én tudom ezt, te már nagy vagy,
nem vagy ilyen kicsike,
választanod kellett: vagy-vagy,
nem mehet ez felesbe.

inkább lettél nagy és okos,
ahelyett, hogy játszanál,
nem kisgyerek, hanem koros,
igazi vén, agg szamár.

mondd csak, tudsz féllábon állni
a kanapé támláján?
billegni az ágyunk szélén,
a vidámság deszkáján?
a rolleren táncikálni,
széklábak közt csúszni-mászni,
maszatosan utcán járni?
szárnyak nélkül repülni,
gilicére játszani,
karattyolást komponálni,
halandzsadalt fújdogálni,
zsonglőrködni, grimaszolni,
a párnák között hancúrozni
fenekeddel felfelé,
kezed-lábad százfelé?

nem tudsz, sajnos,
mert te nagy vagy,
ilyet csak a kicsik tudnak.

be kell sajnos vallanom,
hogy én bizony nem tudom,
legfeljebb elképzelem,
mindazt, mit elfeledtem,
vagy talán sosem tudtam,
kicsiségből megbuktam.

hát te meg ezt honnan tudod?
megtanultad? – kérdezem.
nem tanultam, csak tudom,
von vállat a gyermekem.

szeretnék aprócska lenni,
a kiskorba elröppenni,
mórikálni, ámuldozni,
polgárokat pukkasztani,
útra kelni hozzátok,
hogy tudjam, mit ti tudtok.
nem is olyan nehéz, hahó!
én leszek a mókamanó!

az apát is bevesszük,
főgyerekké nevezzük,
majd mindennap gyakoroljuk,
felnőttségünk eltitkoljuk,
bolondságból jelest szerzünk,
semmi másra nem törekszünk.